majommajompicsa

Ez lehet h amiatt van h az ember élete periodikus, de én most megöregedtem, először öregedtem meg életemben. Emlékszem, azt tanították h nézz a jövőbe, annak élve jó lesz majd. Ezután jött az élj a mának életérzés, amit most egy jó ideje már a jelen elmúlásának viziója tölt be.
Nem érdekel, mennyire fáj, mennyire fúj, mennyre csípi kis szőrös arcomat a hideg mínusz, nem érdekel, mennyire töri meg lábaimat a hosszú út, melyet gyalog kell megtennem, nem érdekel, hogy ezt egyedül teszem, magányosan dúdolva az úton, mert nem érdekel, ami történik velem, hisz tudom, úgy is elmúlik. Ugyanígy elmúlik az örömöd is, elmúlt a boldogságképzet, az illúzió, mé gyorsabban a valóságos, de nem baj, hogy nincs, mert most űr van helyette, ami mindent kitölt, érzelmet, értelmet, időt.
Ma azon gondolkodtam, hogy egy kis rövidfilmet össze lehetne dobni. A jelenet lényege a gyermek-szülő kapcsolat újrajátszása lenne, húsz év elmúltával. Szeretném a anyámat és a világot összekenni spenóttal, szeretném, ha ugyanúgy szeretnének ezért, mint (több mint) húsz éve. Szeretném, ha látnák, hogy a boldogságom elmúlt akkor, és nem akarok többet belőlük sem - letörölted számról a moslékot, távozz mellőlem!
Elmentem vécére. Két dolgot állapítottam meg. Először is azt, hogy el tudnám érni Attila szintjét, hiszem mától nem fáj, ha a betont ököllel ütöm. (Megjegyzés: a késsel önmagunk megsértése kísérletet újra le kell folytatni.) Másodszor pedig belenéztem a tükörbe, és azt kérdeztem, hogy tényleg jobb lehet-e. Mindig tudtam, hogy a pesszimizmusom csak hülyeség volt, ami a titkon reméltek be nem válása esetén enyhíti a kínokat. Ma pedig megláttam Mefisztót. Kinevetett. Kinevetett. Kinevetett, mert látta, hogy megláttam önmagam. A pesszimizmus nem önámítás, a keserűség valóság, a jövőbe vetett hit nevetséges gyermekmese. Nincsenek remények többé: belül *tényleg* szar.