129 Juan Carlos Onetti - Egy névtelen sírra:

onettiről nehéz lelkesedéssel beszélni, olvasni még inkább nehéz ilyen módon. az egy névtelen sírra gyűjtemény kisregényekből, amelyek között kronológiai sorrendet nehéz lenne felállítani, ha nem tudnánk, hogy a lapok sorszámainak emelkedésével a keletkezési dátumok is növekszenek. a verem, első nagy sikere, épp úgy megállja a helyét, mint az utolsó halál és lányka, hangulatában alig érzek eltérést, mintha emberünk a teremtéstől a brausennel való találkozásig ugyanolyan vérdepresszióban szenvedett volna, ugyanolyan sötét szemüvegen, lemondással vizsgálta volna a körülötte lévő embereket santa maríában, a világ tulajdonképpeni szimbólumában. 

a második, búcsúzások kifejezetten tetszett a fentebb elmondottak ellenére, míg a birkózós történet szokatlanul (illetve a világ mércéjéhez mérten megszokottan) kerek, egyértelmű vonalon mozgó, kiszámítható, bezárt, történetként lezárt. ezt az utóbbit azért tartom fontosnak megjegyezni, mert egyikről sem mondható el, hogy ne lenne sui generis lezárt, de ennél az egynél mintha nem bírta volna ki az író, hogy szokványos történet keretei közé szorítsa a mondanivalóját. ennek megfelelően a legkönnyebb olvasmány ez a rész, ugyanakkor a legrejtélyességtelenességesebb (na csak azé) is, amit legkevesbé vennék később elő.

nehéz lenne azt mondanom, hogy nem magamban keresem a hibát, mikor nem értem meg mindig a mondanivalót, hiszen kissé kapkodva olvastam, mindenesetre ezen gyűjtemény után már majdnem minden felüdülés lesz.

már ha eltekint a szokványos történetvezetéstől, kiszámíthatóságtól.

megjegyzés:

a sui generist nemcsak a modorosság iránti epekedés illesztette (mindhárom nyílt e) a mondandóba, hanem hogy e sorok írásának napján édesanyám emailben megkérdezte, mit is jelent ez, aztán pár órával később magában a műben is előjött egy ponton. sajtszagú jel.