majommajompicsa

Voltam tegnap rokonságban. Keresztapám és sógornője együtt ünnepelték a közös 100 évüket. Jó volt, mert természetesen berúgtam. Anyám kicsit nehezményezte, hogy körülbelül kétszer annyit ittam, mint bárki más - mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az elején gratuláció mellé felszolgált pezsgőből mindenki kapott egy pohárral, én pedig a maradékokat is elpusztítottam, ami úgy 5-szöröse volt így a többiekének (ennyit a dicsekvésről, befejeztem). Emlékeztettem a nagybátyámra, aki alkoholista volt és valószínűleg nagy arc is - az alapján, amire emlékszem belőle. Na persze nem akarom túlmitizálni, de azért magamban hősként lebeg alakja, hiszen komolyan vette az életet és megfelelőbb választ adott rá, mint az elszürkülés - holott persze ez kicsit csattanósabb volt. Épp ezért megpróbáltam immáron ezredszer is elmondani anyámnak, hogy az alkoholizmushoz valójában kevés köze van a szesznek, inkább a problémák meg nem oldása (vagy ilyen megoldása) az okozója, ami után elveszti az ember a hitét az életben, nem érdekli semmi. Mindegy, hatástalan volt az egész.
Aztán, ami igazán kemény volt, volt ott egy zenész, aki tangóharmónikájával alkotott nagyot - agyon is basztam volna, ha nekiáll a szintetizátornak. A lényegi rész a rokonság dalrafakadása volt, különböző köntösbe bújtatott szerelmes nóták, ismerjük. Én szemben ültem Bözsi nénémmel, Annus keresztanyámmal (sic! - anyámé) és a Csorba oldalról még valakivel, akit nem ismertem. Kifelé néztek az ablakon, könnyes szemmel, és akkor ott voltak az "uraik". Nem tudom, más észrevette-e, de rám elég nagy hatással volt. Szeretek mostanában rokonságba járni, igazából ezekért az emberi pillanatokért.
Mindenesetre nem volt szomorú az este, csöppet sem, produkáltam magam, anyám állítólag később sírt is a fent már említett párhuzam miatt, de amikor eljöttem, Zsuzsi azért küldött egy rövid szöveges üzenetet (Röszü, jobb lenne, mint az sms, nem?), hogy most már unatkozik. Nem csoda, hiszen ő jó arc, a többiek meg kibaszott sótlanok.
Aztán levittek a Sopihoz, ahol még fokoztam az agyam bizonyos központjainak az elsötétítését, kimentem, kidobtam egy ablakot (vagy bedobtam?), megadtam az adataimat, elnézést kértem, végül hazahoztak.
Reggel nagyon fájt a fejem, de örülök neki, hogy a vacsora egy dekát sem rakott rám (csak a tetőre, de anyám már le is takarította), így már kevesebb, mint 78 kilót mutatott a mérleg ma. Ez azért olyan 7 kiló körüli eredmény, meg kellene tartani, 75-ig levinni, habár Annus keresztanyám nem örülne neki, mivel "épp, hogy megemberesedtem, már kezdek is vézna lenni". Az még arrébb van azért, de igyekszek csalódást okozni neki, na.