majommajompicsa

- Ritkán érzem - gondolta M. úr.

Elindul, megáll, elindul, megáll, de belül ömlik. Görcsöl a hasa, ez nem csak belül. Kérdőjelek formálódnak, belül, kívül, válaszok nélkül, a válaszokra való tökéletes reménytelenséggel. Aztán válaszok formálódnak, amelyekre kétségbeesetten szeretne újabb kérdésekkel felelni, de már azokra is meg volt a válasz.

M. szorongatja a sörét. Nem az első, nem az utolsó üvegről szakad le újra és újra a ragacsos címke. Ízre tökéletes. Nem jó az íz, de tökéletes. Az íz ugyanaz az íz, amit a megfáradt nagypapa kortyol a vályú mellett, mikor M. 5 éves volt. A papa kortyol, elevenen, szinte ott ül M. most is mellette a sziklán, ami igazából csak egy nagyobb kődarab. M. is megkóstolja a sört, és iszonyúnak találja. A sör ugyanolyan ízű, de M. most tökéletesnek tartja. A zöld üvegen megcsillan a napfény, kiürül, a papa a góré mellett heverő kútgyűrűbe hajítja.

Hűvös van arrafelé.

Félig büdös, félig kellemes, olyan, mint mikor egy füstölő, egy orgonabokor és egy kukoricagóré által kifeszített háromszög közepén állunk. Kicsit nyirkos is, nedves, a zöldüveges sör borzasztó íze még ott van a szájában, és M. egyáltalán nem érzi, hogy a mennyországban, vagy annak közelében lenne. M. nem tudja, mit gondoljon. M. azt gondolja, hogy a söre tökéletes, és M. most a mennyországban, vagy annak közelében érzi magát. Aztán M. rájön, hogy neki most görcsöl a hasa, és hogy M. véletlenül sincs a mágikus háromszögben, sem orgona, sem nyirkos üvegek, sem a tömjénillatú füstölő nincs körülötte. M. arra gondol, hogy akkor tökéletes volt minden, M. szeretné, ha tökéletes lenne most is minden, M. szeretne a kút mellett üldögélni, és szeretne rossz sörrel elvarázsolva lenni, szeretne rossz sörrel elvarázsolni valakit, aki ott ül mellette, valakit, aki mellett nem ülhet majd ott, és elvarázsolva gondolna akkor majd M.-re.

De M. kétségbe van esve. Ragacsos a keze a címkétől. M. hiába iszik meg még egyet, kettőt, hármat, egyiknek sem lehet olyan tökéletes íze, mint annak a rossz sörnek akkor, a sörnek most rossz íze van. M. arra gondol, hogy a vályú másik oldalán trágya szag van és törkű szag (az micsoda mégis?), és a törkűtől M.-nek most meleg lesz a keze, M. söre megmelegszik a törkűtől, ha beledugja a kocsira halmozott kupacba. M. csodálatosan érzi magát a törkűtől. M. a kocsin áll a gőzölgő halmon uralkodva, nézi a háromszöget, a szilvafát, az almafát és a rothadó almákat a földön.

M. ettől ismét magához tér, nem szerette sosem az almát, most már néha megeszi, de most sem szereti, de néha úgy érzi, meg kell ennie, ha ott van, végülis annyira nem rossz, minél savanyúbb, annál kevésbé rossz. M. úgy emlékszik, apró cigányalmák rothadtak a kertben, amelyek bármennyire is kicsik voltak, nem tudta megenni őket. Most - mikor M. már felnőtt - már meg tud enni náluk jóval nagyobbakat is, jóval rosszabb ízűeket, jóval savanyúbbakat. M. arra gondol, hogy azok az almák ehetetlenek voltak, és azoknak is kellett volna maradniuk. Továbbá M. arra gondol, hogy senkit nem érdekelnek az ő almái, főleg nem azok, amelyek arról a beteg fáról hullottak le, de M. azt is nagyon jól tudja, hogy mást a törkű sem érdekel, sőt, mások letörkölyözik, mert nem látják gőzölögni, mert nem melegíti meg sem a szívüket, sem a sörüket az ő törkűje.

M.-nek már egyáltalán nem ízlik a sör, főleg nem hat rá. M.-nek igazából most teljesen mindegy, hogy sört iszik vagy almát eszik, hiszen mindegyiknek ugyanolyan semilyen íze van.

M. tele van kérdésekkel. M. fél. M. reszket. M. zokog. - Nem kérdezi meg a papa, hogy mi a baj? Mi ez a kis madártetem itt a szikla mellett, papa? Hogy cinege? - M. arra gondol, hogy lehetne vörösbegy is, a vörösbegyek és a cinegék nélkül nincs értelme az életnek, M. ettől sír. M. nem látott vörösbegyet még akkor, cinegét is közelről csak holtan. A kis cinegét megkezdték már a kukacok. - A vörösbegyeket is hasonló élvezettel járják át a férgek - mondja magának M. - A férgek. A férgek nem tehetnek semmiről, a férgek életben akarnak maradni, a férgek dolga a vörösbegy elpusztítása. - mégis, M.-nek fáj, hogy így látja a vörösbegyet, és fáj, hogy így látja a kertben a cinegét.

M. tele van homályos kérdésekkel és válaszokkal. M. azt hiszi, hogy csak fél; aztán M. rájön, hogy fél, és hogy már nem mentheti meg a vörösbegyet, és M. most már nem tudja eldönteni, hogy tényleg azt félti-e, vagy a sörét, vagy az almáit, vagy a ragacsos kezét, görcsölő hasát. M. nem tudja, hogy a papa miért hagyta őt ott a kút szélén válaszok nélkül, és M. maga elé mered, de nem lát válaszokat, csak az ostobán bámuló tyúkokat kapirgálni a szemét közepén. M. ezektől a tyúkoktól nem várhat válaszokat, inkább megissza a maradék sörét, majd hazamegy.