majommajompicsa

115 Daniel Keyes - Virágot Algernonnak:

nagyon szép történet abból az időből, amikor még létezhetett tudományos fikció emberségesség ábrázolására nevetségesség nélkül. már ennyi el tud varázsolni. a félelmetes, nyomasztó hidegháború, amely egyszerre vonzzó számomra, ez a disztopikus világ nagyobb erővel húz maga felé, mint az éden, a paradicsom. annyi kérdőjel, annyi misztikum, emberek, gépek, a megfoghatatlan gonosz, ami mégis jelen van, ami ellen mindenki egymásra mutogatva küzd: egyszerre rejtve, egyszerre valóságosan. a jövő által elvarrt szálak valószínűtlenül kibújnak a történelem által rájuk öltött magyarázatok alól. algernon, delfinek, védett férfiak, távoli galakszisok, egyszerre tudom, nem léteznek, egyszerre tudom, lehetett volna másképp, a világomban másképp lett.

ez a háttér. a mű valósága a műtét, ébredés, halál. a hőssel végig egy húron, a sorok önmagukat falják, végig tudjuk, mi vár ránk, végig érezzük a történések valóságosságát. az ábrázolt emberek és kapcsolataik egy pillanatig nem oldoznak fel minket gyarló halandókat, velejéig romlottak vagyunk, egyben egyek a jósággal.

sajnos az utolsó sorok olvasása nem talált egyedül, így csak belül pityeredhettem el egy pillanatra.

116 Péterfy Gergely - Halál Budán:

nem jött át annyira. sajnos a stílus nagyon messze áll tőlem, a kor is talán. a mondanivaló nem borít fel. felesleges lenne bármit is írnom, mert sajnos egy pár idegesítő apróság teljesen le tud lombozni (hányszor lehet borral megöntözni bőségesen egy torkot?), ami aztán elfed minden más pozitívumot. olyan érzésem van, mintha egy kortársabb magyar filmet (mínusz béla) néznék, ami nem rossz, de akkor is idegesít, hogy nem ér el dániáig vagy zvjagincevig. habár aztán mi ér el az utóbbiig ott is az utóbbin kívül? nagyok az elvárások a saját házunk táján...