majommajompicsa

88 Kundera - Búcsúkeringő: nyolc szereplő utolsó valcerének lehetünk szemtanúi a regényben, mely végén tulajdonképpen mindenki elveszt valamit, talán gondolatainak-érzéseinek gazdagságához mérten értékeset. sorsok fonódnak össze, de az események véletlenszerűsége nem ölt olyan abszurd méreteket, mint gonzález iñárritunál (akit persze mindenki csak inarritunak hív, márquezt meg márqueznek, de miért is, mikor apuka vezetékneve az első, talán még fontosabb is abból a szempontból, hogy amúgy nemspanyolok módjára a többség szinte kizárólag azt használja, mindegy).
olvasmányos, nem érzem, hogy túl lőne célon, de mondjuk épp ez a középút remek kunderánál számomra, hogy így is át lehet adni valamit (nem csak úgy, mint a fando y liz-ben jodorowsky, hogy szinte kell mellé a szimbólumszótár - ezzel most ismét felvillantottam, hogy milyen gecire szofisztikált vagyok, habár nem magamtól néztem meg ;]). kicsit intelligensnek érzem az írót, a közepén jakub gyerekvállalási monológja nagyon kemény és nagyon igaz, habár azért a balanszra kellően figyel, mert az ellenpontként az amerikait is felvonultatja. döntse el mindenki, kinek van igaza. számomra mondjuk ez a regény csúcspontja, de lehet azért, mert engem ez a kérdés kellő mértékben foglalkoztat, néhány egyebet meg magam is el tudok dönteni már :)
még annyit, hogy a humora is kellőképp árnyalt, én személyszerint szarrá röhögtem magam a vendéglős borkóstoláson, habár lehet, hogy ez csak a személyes tapasztalatom miatt volt.
végül: kunderáról kurva nehéz rosszat mondani.