majommajompicsa

El nézem ezt a sírt a vikipédián, és azt kérdezem magamtól, hogy miért nem jártam ott?

Egészen jó döntés (nemdöntés) volt. Mi a francnak is jártam volna ott? Kétszer voltam arrafele, de még bőségesen hagytam látnivalót, valójában meglátnivalóból sokkal többet, talán egyvalamit tényleg láttam (azt a piros festékkel leborított kupolát a giccs mögött), többet semmiképp.

Nem szabad előre meglátogatni olyan lépcsőt, amin nem tudok felmenni. (És akkor még hol vannak az emberi lépcsők?)

A dolgok nem élhetőek meg metafizikai síkon csak úgy önmaguktól. Ezt el kell fogadni. El kell érni, hogy az átjáró anyagi maradjon, ebben kurva nagyot tévedtem, de még persze nincs veszve semmi. A tudatos tagadás persze a felismerés alapköve - ez amolyan önnyugtatás megint.

A baj ott van, hogy ilyenkor úgy érzi az ember, hogy "hol vannak azok a materiális kapaszkodók, létrák, kötélhágcsók?", mert ezektől néha megszabadult. Pontosabban: a tudatos nemtörődömség erre - szerencsére - nem adott lehetőséget, így azoknak valahol meg _kell_ lenniük. Elő kell keresni őket.

Ez teljesen komolyan gondolom most így. Mi történt, mikor feladtam az egyházat? Eltűnt az istenhitem, eltűnt a hitem. Nem lehet lépcsőket kihagyni, talán a visszatérés után jöhet az újabb visszatérés, de lebegve nem lehet ezek nélkül eredményt elérni, hatalmas, évekig tartó zuhanás az eredménye.

Azt nem tudom, hogy érdemes-e ezt leírni formába öntve. Talán. Értelmesebb, mint a bbcsporton kattintani a refresh gombot, ne félj!

Szóval kb annyit lehetne, hogy Carlos López kilátogat a Montparnasse-ra, aztán szépen lefejteni róla az egészet.

Hit, hit, hit.

Az a geciszar, hogy valami buzi már mondta, hogy mindenkiben van egy regény, vallomás, önéletrajz (film?), és hogy ez szánalmas, így nehéz nekimenni akárminek is az életben, hiszen nehéz magadat szétszórni száz meg száz felé, de akkor is meg kell próbálni valamikor, valahol.