127 Jorge Amado - Gabriela, szegfű és fahéj:
nem tudok végigérni rajta... azt hiszem, meghaladtam amadót, bőven. mondhatnám, hogy nem tud megújulni, de ennek semmi értelme nem lenne, hiszen a dona flor a gabriela után készült, és ott igenis találunk pluszt ehhez képest.
nem rossz a regény, de egyszerűen amado hangja mindig ugyanolyan (és ez itt unalmas, garcía márqueznél, és sokkal inkább vargas llosánál: nem). a trópusi forróság (ilyen és olyan) megszokottá válik - erről szó szerint mesélhetnék -, az álomvilág valósággá lesz, és ez a valóságrajz, amiért annyira kedvelt (vagy épphogy emiatt kényszerült kvázi-emigrációba az író) ez a mű is, önmagában nem képes lekötni az olvasót, engem. korunk számára kevés tanulsággal jár, az álszent ezredesek, ostyafalók mindennaposak a mi társadalmunkban is, azzal a különbséggel, hogy az álszentségük pofátlansággá emelkedett. a polgárpukkasztás már elmarad, gabriela bájai pedig nem elég romantikusak önmagukban. hiányzik belőle az afrovallás meg a szakszervezet is :)
sajnos ez egy idejétmúlt regény.
azért lehet, hogy megpróbálom befejezni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.