Nagyon zsíros a hajam, lyukas a cipőm is, de most nincs, aki észrevegye, sem azt, hogy szürke a szakállam, nemtöbbé izzó vörös. De nem látja senki, én sem őket, felteszem a fülhallgatót és alagúton utazom végig azt a napi pár percet, kétszer.
Tavaszodna? A medve előmászik a barlangból, de a makákók ilyenkor űzetnek visza az erdő mélyére. Illúzió az egész. Becsaptam magamat is. Hogy lennék halhatatlan és megközelíthetetlen? Nem tettem érte semmit, nem vagyok más, mint más, hiába hiteget a jövő, a múlt tehetetlen béklyói azt mondják: elkéstél, elkéstél, elkéstél. Bizonyítani kár. Már próbáltál (próbáltál?), a többi hihetetlen képzelgés, akár igaz is lehet, de hiteltelen.
De mitől van ez? Honnan a félelem? Sétálok Nick Adams-szel az erdőben, érzem az illatokat és a hűvös madárcsicsergést, és érzem, hogy nem valóság, hogy nem lehet valóság, hogy valóság lehetett volna, de nem valóság és félek a visszafordíthatatlanságtól, és hogy más is tud ott sétálni, és félek, hogy nem az számítana, hogy én sétálok ott az erdőben, hanem hogy ott sétál valaki. Fáj a hasam, ha arra gondolok, hogy ez így van (, kicsit hányingerem is van, de szerencsére mostanában nem eszem agyon magam).
Mi van, ha így van? De miért lenne másképp? Felesleges áltatnom magam, nem tudok felidézni olyat, ami meggyőzne. Vacsora, fagyi, megértés (366/szökőév/+4=370), ezt mindenki tudja. Ez miért csak most kólint fejbe? Mitől szpesöl? Kell lennie valaminek a részletekben, amit nem értek (S), különben...
(Mai dalunk Kings of Leon: On Call)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.