majommajompicsa

A lány és az ezredes a kávézóban ültek. Az egyik sarokban egy öreg úr olvasta a reggeli sajtót szomorú kutyájának társaságában, míg a másikban az ódon bárzongora hallgatta a délelőtti napsugarak csendjét. Ott volt még a felszolgálólány, aki nagyokat ásítva könyökölt fel a piszkos pultról, és a szakács a lengőajtó mögött.
A férfi sonkástojást rendelt és a lány vajat és lekvárt néhány pirítóssal.
- Igazán szeretsz? - kérdezte a lány.
- Igazán, az életnél is jobban.
- És ha vége lesz ennek az egésznek, elviszel majd innen, messzire?
- Ahova majd csak akarod.
- És ha majd gyermekeink lesznek, őket is igazán szeretni fogod?
- Az életemnél is jobban. - felelte az ezredes, mikor a felszolgálólány megérkezett. Fáradt volt még, és olyan arckifejezés ült ki rá, mintha csak az ezredes és a lány hibája lett volna, hogy az új nap reggellel is jár és hogy szerelmesek.
- Hogy ízlik a tojás?
- Igazán finom - felelte az ezredes, aki most különösen boldog volt. A tojás lágyan cirógatta az ízlelőbimbóját a kissé sós sonkával együtt(,) és a nagyanyjánál töltött nyarakra és reggelekre emlékeztette, amikor minden tiszta és folyóstojásos és sós volt.
Mindketten tejeskávét ittak és úgy érezték, hogy a kávé selymessége az örökkévalóság műve.
- Újra húszéves vagyok és az idő és a távolság újra üveggolyó.
- Amikor ezt mondod és így mondod, igazán boldog vagyok és azt szeretném, hogy vége legyen ennek az egésznek és egészen az enyém légy.
- Ha vége lesz, elviszlek, ahová csak akarod.
- És igazán szeretni fogsz?
- Az életnél is jobban.
- És a közös gyermekeinket is igazán szeretni fogod?
- Az életemnél is jobban.
Akkor a lány ismét és egyre jobban boldog volt és szerette őt, és nem tudta megmagyarázni magának, hogy miért kell eljátszania ezeket a párbeszédeket újra és újra, és boldog volt ettől és időtlennek érezte a jövőt.
Kiléptek az utcára. A téren még mindig szépen mosolygott rájuk a nap és a liget zöld volt és üde és a liget is időtlen volt. A színház fehérsége ragyogott és nem tudta még, hogy nemsokára lerombolják és irodaépület vár rá, szürkésen.
Akkor a hídhoz értek, ami szintén fehéren világított, de ugyan távol volt a tértől, nem vehették észre, hiszen boldogok voltak és az út és az azt keresztező utcák hangulata pillanattá sürítette a kéz-a-kézben perceket.
Ahogy az ezredes a hídon ment, érezte, hogy végre nem kell több hídon átmennie. Ez a fehér híd - a királynőjé - volt az utolsó híd az életében (és valójában az első híd is). Akkor ahogy a folyó melletti épületeket és hajókat és munkásokat figyelte, úgy érezte, minden az egész egy tökéletes kis része és hogy boldog és hogy ha vége lesz ennek az egésznek, igazán szeretni fogja őt és a közös gyermekeiket és mindent megtesz majd értük. Nem volt már fiatal és nem voltak illúziói, és meglepte, hogy ilyen érzések kerítik hatalmába, amelyekben már rég nem hitt. És a lány is boldog volt és szorított a kezét és érezte, hogy az idő és a távolság nem több, mint üveggolyó.
- Igazán szeretsz?
- Az életnél is jobban.
- És ha vége lesz ennek az egésznek, elviszel majd innen, messzire?
- Ahova csak akarod.
- És ha majd gyermekeink lesznek, őket is igazán szeretni fogod?
- Az életemnél is jobban.
És a nap tökéletesen telt tovább, és érezték, hogy ők már örökké egymás társasága, ahogy a martini társa az olajbogyó, és amit ha más meg is kérdőjelez, ők soha nem tennék.
Az ezredes másnap elrepült, hogy véget vessen annak, aminek véget kellett vetnie. A lány pedig otthon maradt és várt rá és közben Germán de Lope egy könyvét olvasta és várt rá. Boldog volt és érezte, hogy ez nem tarhat kevésbé sokáig, mint az üveggolyó. De akkor megcsörrent a telefon, és egy hang együttérzést színlelve és sokkal inkább megszokott közönnyel azt mondta, hogy az ezredes meghalt, és hogy ők magukénak tekintik a halottat és gondoskodnak a díszes temetésről.
Az ezredes nem érzett ellenszenvet, mikor megtudta, mi történt vele és az épülettel. Mindig tudta, hogy eljön majd valaki, aki őszinteségével és fiatal elszántságával elveszi azt, ami az övé volt. És úgy érezte, hiába illene olcsó filmbe, mégis utoljára a lány nevét suttogná, hogy mindenki hallja, és azt, hogy igazán szereti, és hogy elvinné akárhova, és hogy a közös gyermekeiket is.
De nem suttogta, mert mindez csak egy rövid pillanatig futott át rajta, együtt a nagyanyja tejeskávéjával és rántottájával, és az évekkel és az ürességgel és a lánnyal végül és a be nem teljesült jövővel és az öngyilkos fiú beteljesült életével.
És a lány úgy érezte, senki sem fogja őt már igazán szeretni, és elvinni messzire, és senkivel sem lesznek gyermekei, akit igazán szerethetnek mind a ketten.