majommajompicsa

124 Gombás László - A magyar nyelv regénye:

születésnapomra kaptam bálinttól, egy régebbi könyv, de nem túl maradandó élmény. 

Amikor a szarvasok megjelentek, azt hiszem, az volt életem legboldogabb pillanata. A réten feküdtem, és nyár vége felé járt, és mindent belengett a virágok illata. Az egész olyan furcsa volt, nem tudtam először, hol vagyok és hogy kerültem oda. Éreztem, hogy oda tartozom, és sírni kezdtem. Egész életemben csak ezt kerestem, ezt az egy pillanatot, amit mindenki más is keres, de én akkor megtaláltam. Gyönyörű volt. Kicsit hasonlóan tudnám leírni, mint mikor az utolsó másodpercben lefut előttünk életünk filmje, de nem az én filmem pergett ott akkor a szemem, értelmem belső kamerája előtt, hanem a táj történelme, a növények szárba szökkenése, gombák előbúvása a nedves talajból, a rovarok, rágcsálók születése, sólymok, héják és sasmadarak ahogy felpattintják kőkemény tojásuk falát, kergetőző svéd kislányok szamócával kosarukban, minden és mindenki olyan tökéletesen ideális állapotában, de a halál és pusztulás mindenféle jele nélkül. Néztem a felhőket a fejem felett, és arra gondoltam, hogy hányan teszik ezt még ábrándozva vagy megnyugvást találva. Arra gondoltam, hogy régen soha nem tudtam így őket bámulni. Nem érdekelt sem a formájuk, sem a sebességük, sem alakulásuk, sem szertefoszlásuk, most pedig bámultam felfelé, s a felhők vissza rám, hasukra festve a felvázolt életfilm. És elevenek voltak, és megelevenedett körülöttem minden, úgy, hogy én a tökéletes mozdulatlanságban feküdtem a hátamon a puha fűben. Utaztam, anélkül, hogy moccantam volna - hát erről beszéltek eddig? Nem is tudom, a nap hova tűnt az égről, de nem tűzött, és így nem is vakított el semmi. És akkor ott megjelentek ők. A két fenséges vad. Hatalmasak voltak, fejükön a dicsőség földi manifesztátumaként a roppant aganccsal, melyek ágai közt a szivárvány fényei cikáztak, mintegy elektromos ködfelhőként, melyet a legkíválóbb firenzei festők színeztek tökéletesre. És csak néztem, néztem őket, az agancsukat, azok színeit, és hallgattam a vibrációt, mely belezsongott az egész domboldalba és völgybe. A szívemből az agyamba fel és onnan újra le a szívembe és onnan mindenfelé szét. Áramlott azt a valami bennem és vibrált a levegő, a ködös agancs, a hangok színes kavalkádja a völgyben, a felhőkön, a filmen. Mi történhetett velem? Mi történhetett velem? Azt hiszem, találkoztam Istennel, és azóta sem hisznek nekem, de én sem hiszek magamnak - soha nem is hittem.

123 Jaume Cabré - Junoy barát és a hangok halála:

egy könyv egy kivételesen (talán idejét múltan is) szigorú zárdáról, bűnbeesésről, meg nem értettségről, bünhődésekről és a szenvedély-szenvtelenség párról.

Junoy barát élete a zene, a klavikord körül forog, ám az elvilágiasodás elől gyóntatópapként egy kemény kolostorba kerül, ahol a nővérek teljes önmegtartóztatás, szegénység, önsanyargatás háromszögében élnek. a szigorú rendszabályok teljesen idegenek a szerzetestől, valóságos szenvedés lesz számára a nővérekkel való együttlét. mikor két nővért az elkeseredettség a bűn útjára visz, nem habozik kivezető utat mutatni nekik, ám emiatt eretnekség vádjával bíróság elé kerül.

talán valami olyasmiről szól a mű, hogy azonos célokért küzdő, azonos morális-etikai-vallási-stb rendszerben lévők igazságkeresése is mennyire nevetségesen különböző. a baj csak az, hogy az apátnő nagyon gonosz, Junoy pedig túl pozitív, szenvedő hős, ami az író világi szemszögéből tökéletesen érthető (hasonló nézeteket vallanék én is, nem ez a gond), de az apátnő karakterének árnyalása rendre kudarcba fullad, nálam kudarcba fullad, a kolostor előtti élet képeinek felvillanása nem tudja magyarázni a mostani helyzetet, nem tudja enyhíteni az olvasó ítéletét, a végén maga az író is kimondja azt, amit én nem érzek korrektnek.

egy átlagosan jó könyv, jó stílussal, kevés bravúrral és ezzel a fentebb vázolt hibával.

belegondolva: a semmi és valami határán egyensúlyoz a könyv, annyira biztonságos, annyira kevés érzést vált ki az emberből... persze most megpróbálhatom ilyen irányból támadni, de ezek az indukciók erősen mesterségesek volnának, felesleges, inkább keresek valami ingergazdagabbat helyette.

ja meg még azért hadd szóljak rigau úrról egy cseppet. a tökéletes feleslegesség volt akármilyen szinten is hozzányúlni, valójában nulla szerepe van, viszont az epizódszereplőnél többet tudunk róla meg. nem értem, ezt magyarázza el valaki, miért kellett. mintha vronszkijról úgy mesélnének, hogy nincs köze annához. lehet, hogy beletette, aztán egyszer csak így alakult a regény, ahogy? ennyire esetleges volna? bezzeg bargasz sosza 5000 oldalt ritkít 400-ra, kedves kabré úr.

na a végén csak felbaszom magam, de én lehetek nem következetes. mindegy...

122 Ljudmila Ulickaja - Daniel Stein, tolmács:

hát először is nem az előző olvasmányélmény vitt rá, hanem mert ott volt a polcon. nem értem, hogy került oda, de ott volt. ez olyan sorsszerűség - amit persze elutasítok. kis ellentmondás - amit viszont imádok.

valójában a tolmács része izgatott jobban, amiből aztán elég kevés maradt, látszólag. kétségtelenül beszélt Daniel pár nyelven bizonyos fokon, de nem ezért került a címbe. a tolmács nem világi nyelvek fordítója, hanem a természetfölöttieké, vallásiaké. Daniel egyszemélyes harca, hogy megbékítse az ugyanazt keresőket, hogy elhitesse, mindegyikük útja helyes, de legfőképpen, egyikük útja sem lehet helytelen, és a célhoz nem a másik ellehetetlenítése vezet.

vallási gyökerek nélkül nehézkesen értelmezhető (és átélhető) könyv, néhol kicsit lassabb, eleinte indokolatlannak tűnő időbeli ugrásokkal, végeredményben fontos darabja fizikai és lelki könyvespolcomnak.

121 Wass Albert - Amíg a fák megnőnek:

ezt régebben olvastam, és azt hiszem, még nem szerepel.

én ezt akkor is mondtam, hogy rendben van, meg azt is, hogy nem wass írói hibája, hogy arra használják most, amire. ez nem az ő bűne.

(a szám marad 121 m ajar kéccer volt)

na most van egy Kerouac - On the Road példányom, ami 288 oldal, tehát a 142 befejezett oldallal valamivel a felénél kevesebbnél fogom letenni. ez egy _fos_ sajnos. aztán majd később lehet megkövetem magam.

régebben végülis a száz év magánynak is kétszer futottam neki, aztán mekkora hatása lett.

ellenpéldaként álljon itt a laura díaz évről évre, amit azóta sem tudtam újra felvenni...

---

"minden svéd lány ugyanúgy öltözködik,
s ha kinézek a repülőgépből,
látom a tavak, fenyvesek friss mozaikját a reggeli levegőben;
ropog a levegő és ropog a tajga is,
a dér még nem szállt fel a moháról,
s talán nem fog soha felszállni onnan,
de minden svéd lány ugyanúgy öltözködik"

121 Krasznahorkai László - Seiobo járt odalenn:

zseniális a stílusa, de a japán részek - bőven volt - nem tudnak elragadni, talán kevés kivétellel... messze van tőlem, főleg most, kimerülten. a többi rész káprázatosnak tűnt.

120 Kundera - Halhatatlanság

119 Csingiz Ajtmatov - Fehér hajó:

Felkavaró. Ahogy fokozatosan lépésből rohanásba váltanak a balra tartó betűk, úgy nő bennünk a feszültség és a félelem. Tudjuk, mi fog következni, tudjuk, hogy a jó tragédiáját látjuk, tudjuk, mert tanulni csak abból lehet. Ébren kell, hogy tartsuk a jótakarásunkat, küzdenünk kell az értékvesztett ma ellen, ahol a hatalomvágy és a szükségletek közvetlen kielégítése uralkodnak az erkölcsös élet, kölcsönös tisztelet, megbecsülés felett, az én a társadalom, az én a mások felett. Az okozók - ez a legszörnyűbb - nem a mesék megtestesült gonoszai, pontosabban a fiú nem láthatja a magyarázatukat, mi igen. Az értékvesztettek nem ismerik fel önmaguk gyengeségét, erre épp a fogyatékosságuk indoka nem ad lehetőséget. Ismét a körülmények. Milyen lenne Orozkul, ha gyermeksírás zavarhatná végre álmát? Milyen lenne nagyanyó az elnyomottak félelme nélkül? Hát Szejdahmat ha izmai mellé ész is társulna? Bekej néni megfelelési vágy, kötelességérzés, meddőség nélkül? A nagyapa, ha az önzetlenül végigdolgozott életért jutalom is járna? Mindezek a tisztaság megtestesítője, a fiú előtt ismeretlenek, hiszen: a magyarázatok nélkül kell elérnünk a jót. Nincs mentség a gyengeségre, a rosszra. A jóság nem tűr félrebeszélést. A jósággal szemben nincsenek kétesen értelmezető törvények, kiskapuk. A jóság egzakt, pontos, a jóságot érezni kell, a jóságot érezzük, a jóság arcul legyintése is belemar a szívbe, gyomorba, amíg lepedőjét koszossá vagy húgyszínűvé nem mossuk (mossuk! koszossá mosni valamit!). Épp ezért a jóság szintjét nincs megbocsájtás, csak a jóság hallá változása az egyetlen járható út.
A kettős értéksíkon való ábrázolás iskolapéldája. Olyan érzésem van, mintha valami szupport vektor gépet látnék: a feladat megoldása a mi síkunkon nem lehetséges, egy másikon kézenfekvő, csak találjuk meg azt a fránya transzformációt.
 

118 Charles Bukowski - Hollywood:

a Barfly c. film forgatókönyvének keletkezésregénye. jesz.

Az első fejezet megijesztett, azt hittem ugyanis, hogy a regényt egy hatalmas bunkó meséli. Hamarosan kiderült, hogy valóban bunkó Bukowski, viszont abból a fajtából, amelyiktől nem félni kell, hanem felnézni rá és szeretni, még akkor is, ha egy kukából mászik elő félig öntudatlanul, álmából ébredve.

A regény válasza az életre az alkohol és a lóverseny. Mindkettő rémisztően hangzik, de olvasás után megcáfolhatatlannak hat - no nem mintha eddig is problémám lett volna az ilyesfajta megoldásokkal, hiszen nagyon kúl dolog alkohol-, drog- és szerencsejátékfüggőnek lenni. Felemelő. Az ember ezt vagy érti, lvagy szülessen újra.

A Szarvas Anyának hála én értőnek születtem, most már csak tudnom kellene használnom magam.

Nagyon tetszett, mikor felismertem a megjelenő kisebb, de inkább nagyobb sztárokat, főleg mulatságosnak találtam a Dennis Hopper-utálatot. Ezek természetesen ugyanolyan gyökerek, mint mi magunk, sőt, néha úgy látszik, még nagyobbak is, néha meg egész normálisak. Pont, ahogy elképzeli az ember.

A fura az, hogy ez a puritán stílus, egészen semmitmondónak tűnő elbeszélés végül hogyan áll össze. Elképesztő. Elég is ennyi.

117 Csingiz Ajtmatov - A versenyló halála:

hibátlan, nincs mit variálni ezen. nincsenek elszalasztott lehetőségek, lepergő élet van, hibák vannak és körülmények, bűnösök nincsenek, létezik még hűség, a hit az ostobáké, de a dicsőség is. a kisregényből tartást tanulunk, ami feszesebb, mint az izmos, büszke lóé.

115 Daniel Keyes - Virágot Algernonnak:

nagyon szép történet abból az időből, amikor még létezhetett tudományos fikció emberségesség ábrázolására nevetségesség nélkül. már ennyi el tud varázsolni. a félelmetes, nyomasztó hidegháború, amely egyszerre vonzzó számomra, ez a disztopikus világ nagyobb erővel húz maga felé, mint az éden, a paradicsom. annyi kérdőjel, annyi misztikum, emberek, gépek, a megfoghatatlan gonosz, ami mégis jelen van, ami ellen mindenki egymásra mutogatva küzd: egyszerre rejtve, egyszerre valóságosan. a jövő által elvarrt szálak valószínűtlenül kibújnak a történelem által rájuk öltött magyarázatok alól. algernon, delfinek, védett férfiak, távoli galakszisok, egyszerre tudom, nem léteznek, egyszerre tudom, lehetett volna másképp, a világomban másképp lett.

ez a háttér. a mű valósága a műtét, ébredés, halál. a hőssel végig egy húron, a sorok önmagukat falják, végig tudjuk, mi vár ránk, végig érezzük a történések valóságosságát. az ábrázolt emberek és kapcsolataik egy pillanatig nem oldoznak fel minket gyarló halandókat, velejéig romlottak vagyunk, egyben egyek a jósággal.

sajnos az utolsó sorok olvasása nem talált egyedül, így csak belül pityeredhettem el egy pillanatra.

116 Péterfy Gergely - Halál Budán:

nem jött át annyira. sajnos a stílus nagyon messze áll tőlem, a kor is talán. a mondanivaló nem borít fel. felesleges lenne bármit is írnom, mert sajnos egy pár idegesítő apróság teljesen le tud lombozni (hányszor lehet borral megöntözni bőségesen egy torkot?), ami aztán elfed minden más pozitívumot. olyan érzésem van, mintha egy kortársabb magyar filmet (mínusz béla) néznék, ami nem rossz, de akkor is idegesít, hogy nem ér el dániáig vagy zvjagincevig. habár aztán mi ér el az utóbbiig ott is az utóbbin kívül? nagyok az elvárások a saját házunk táján...

114 Ljudmila Ulickaja - Odaadó hívetek, Surik:

ezt eggyel később írom, mint a sorban eggyel előrébb lévőt.

ha baszogatom Péterfyt, akkor baszogatnom kell Ulickaját is. lehet, hogy velem van baj, de igazából ha most a sarkamra állok és úgy csinálok belül is, ahogy felületen szoktam, és bízva magamban kijelentem, hogy szar, akkor jobban érzem magam.

mit akar ő is mondani? surik mindenkit jól megbasz (mínusz a mamát és anyut), mert kötelessége, aztán jól beszopja, mert amire felébred, elfut mellette az idő. nem találja önmagát, mert nem ad magának időt arra, hogy megtalálja önmagát. én a másikat választom, rengeteg időt adok magamnak, hogy megtaláljam magam, aztán nem találom, mert a túl sok időben elveszek. ez sem jó, az sem jó. de mi itt az egyéb üzenet? mi az újítás? az, hogy mindezt melankólia nélkül hozzá, egészen elképesztő ugyan, viszont én inkább szeretem a hatásvadász, szívbemarkoló, komor nyomor- és egyedüllétábrázolást, mint ezt a sodródássajnálatot.

mondjuk ulickajára is pontott tettem ott, hogy a stílusa nem tetszett... a faszom kivolt a rejtélyes hárompontozásából (a napnál is világosabb sugalmazásaiból), valamint abból is, hogy a 100 oldalas mellékszereplőket 3 sorban varrja el. ez engem idegesít sajnos.

erre akármelyik kritikus verheti a nyálát, akkor sem lesz zseniális, legfeljebb átlagosan jó.

felmerül bennem a kérdés mindezek után, hogy mitől jó író valaki, mitől író valaki. ugye teljesen világos a viszonyom a kortárs művészetek többségével szemben: nem tudom nem azt érezni egyes esetekben, hogy a monopolhelyzetük és a vegyes közönség teszi oda őket, ahol vannak. érzem azért, hogy igazságtalan vagyok, amely tapasztalatlanságból és tudáshiányból fakad, de az ember nem születik focistának, nem születik jó rúgótechnikával, az ember ügyesnek születik, amelynek az előző esetleges következménye. amerikában a következmény egy remek jégkorongozó. a tehetség betöltésének iránya időben és térben variálódik. nem tudok mást mondani, minthogy nem minden korban töltődik be ugyanúgy a tehetség. lehet, hogy ulickájánál (vagy péterfynél) betöltődött egy szintre, de azok az emberek, akik náluk jobban töltődnének be, inkább jégkorongoznak vagy sakkoznak vagy akármi más, amit a körülmények rájuk kényszerítenek. kiváló sebészek például. megváltozott korban másfelé terelődtek el.

de megváltozhatott a világ, ahol nekem nincs ezek szerint helyem. mindenre van válasz, a minősége a kérdezőtől és kérdezettől függ csupán.
 

113 García Márquez - Azért élek, hogy elmeséljem az életemet:

Nagyon tanulságos. egyébként helyenként érthetetlenül összecsapottnak tűnik... de ahogy bele-belemerül, ahol belemerül, ott jó. a vicces tényleg az, hogy ez az ember mást nem csinált, mint minimális változtatásokkal megírta a saját életét regények formájában. kivéve a novellákat, amik kicsit más jellegűek, és lám, ő is nagyobbra tartja őket mindennél. mármint magát a műfajt. elképesztő mondjuk. én annyira nem vagyok novellabuzi. rövidfilmeket sem szeretem.

de mindenesetre ez így tartást adhatna. jó lenne. valamit adott. valamit. persze még mindig kevés az életben maradáshoz, de lehet, hogy mégis juhász vagy lovász leszek akkor.

112 H. G. Wells - Kipps:

hát inkább aranyos, mint feltétel nélkül humoros, de azért jól megállja a helyét ott régről. az a baj, hogy semmi bravúros nincs benne, amit mostanság élvezni tudnék, rajongásig. de nem untam, és ha ott volt velem az ekonomin, hát megmentette az életemet, valószínűleg.

előtte olvastam még egy bevezetés az iszlámba c. könyvet, vagy 30 éves volt, kicsit érezhetően szocialista szellemmel vagy béklyóval, de sok mindent letisztázott, és hát új kérdéseket vetett fel, de ezt nem vésem be mégsem, inkább a regényeket.

meg aztán az egyik nap eszembe jutott még valami tibi amerikában, vagy hasonló. annyira emlékszem, hogy nagyon izgalmas volt, a mama adta oda, és ahogy visszaemlékszem a konyhájára, az ismerős szagokra, a régi rádió vízállásjelentéseire, a kávés kockacukorra, az ebédutánra és szieszta előtt beszedett milliónyi gyógyszerére vagy a tornácra a Kukával, a lugasnak, kertnek már illataira (a szőlő, a virágzó sárgabarack, a hűs kút, vályú, a füstölőkamra, kukoricagóré, az orgona), a tyúkszart 2-3 óra tájban perzselő napra, a bogarakat (nem legyeket...) üldöző föcskékre, a tehenekre, a tejre, a szalmára, a trágyadombra, a színre, az ott lévő szekrényre, ahol egérrágta társaival pihent tibi, de  a többiek közel sem voltak ilyen izgalmasak, sőt, daloskönyvek voltak vagy női magazinok, amiket akárhogy is tanulmányozva nem láttam értéket előbújni, de a tibi, a tengerjáró és amerika: örök.

111 Irvine Welsh - The Acid House:

a Trainspotting szerzőjének sajátos hangulatú, beteges, lecsúszott alakokkal teletűzdelt novellái. tehetséges a csávó, habár néha kicsit sok.

112 Javier Marías - A heart so white:

ez egy egészen zseniális alkotás a spanyol író-tolmács-fordítótól... lenyűgözött a stílusa, ahogy a filozófikus gondolatait egybefonta a történettel. amolyan hiányzó kockát illesztett a helyére, szerettem már volna kicsit háttérben lebegő karaktereket előtérbe tolt tömény elmélkedésekkel, tökéletes keverék. olykor nagyon lírai, mélyen megérint, főleg az ismétlések, az elején kimondott gondolat később érzésként visszaillesztve a megfelelő helyre, helyekre, pontosan, ahogy megértettük először, ahogy éreztük másodszor. ez a technika amúgy is  kedvenceim közé tartozik, mindkor és mindenütt. nagyon véletlenül jutottam hozzá, nagyon nagy hála a sorsnak.

kár h kunderát baszogatja, de elnézhető :)

109 Vargas Llosa - A Zold Palota:

vargas llosa masodik regenye vegleg eldontotte a megszokott kerdest, az elso konyv a jo vagy maga az iro is. ezt persze en mindvegig tudtam, habar a varos es a kutyakat meg nem volt szerencsem olvasni (ugyan attila kezeben meg pesten lattam - o nem boldogult vele, "nem szeretem a katonakat"), azonban mast mar igen, amitol boseges hasmenes-vegtermekben usztathattam a labfejemet testemhez kapcsolo izuletet.

ugy erzem most, hogy a zold palota mindegyiken tultesz.

nem arrol van szo, hogy a kesobbi konyvekben kifogyott, kifolyt volna valami, ami a zpban jelen van, egyszeruen markansabb, sotetebb, meg a jatekosabb reszeknel is. mintha ez lenne a palya csucsa.

annak ellenere, hogy nem ismerem a tobbi regeny keletkezestortenetet, le mernem fogadni, hogy ennyi idot es energiat az egyikre sem pazarolt. itt egy 500 oldalas konyvrol van szo, amit tobb, mint 4000 oldalbol vagott ossze. nem puszta intuicio mozgatja kezet, mindvegig tudatos elvek menten halad. hogy is lehetne ellenkezo esetben kihajitani 2000 lapra eleg felesleges vazlatot?

mindvegig kodos a tortenet, nagyon nehezen ertheto, rendkivul nehezen olvashato. a fordito szerint epp azon a vekony vonalon laviroz, ami az olvashatatlansagot es az esztetikai erteket, zsenialitast valasztja el - ezzel inkabb tobbe, mint kevesbe egyet is ertek. ennek ellenere nem fordul meg az emberben, hogy otthagyja, viszont nem is ragadja el a regeny az olvasot. nem lehet falni a lapokat, nem nyujt felhotlen kikapcsolodasra lehetoseget, de ha nem olvassa, rovid idon belul kivanja az ember.

ha semprun huszevegynapjaban szerettem az idovaltast, itt sem mehetek el mellette, habar az elobbinel ugy erzem, arra van fektetve a hangsuly, itt csak egy markans eszkoz a sok kozul (dialoguson belul is valt, mikor ki beszel melyik idoben?, figyeljunk oda, zsenialiszsenialis, sokszor zero kozpontozassal, aztan latszolag a vele egybetartozo kovetkezmeny meg jelolve, miert? elsore nehez erteni), hogy minel jobban belekeverje, azaz koncentraltta tegye az olvasot. nem lehet lankadt figyelemmel olvasni, akkor az ugy boven el van veszve.

a vegere persze teljesen kikristalyosodik minden, az epilogus megoldja a gordiuszinak tuno csomot - joval intelligensebben, mint egy kardvagas. fushia meg jol elrohad.

azt mondom, hogy aki egy ilyen regenyt meg tud irni, az menjen a picsaba.

110 Salinger - Catcher in the Rye:

ezt a konyvet majdnem elloptam, de a tobbiek azt mondtak, hogy nem tehetem. szerencsere a husz eve indoneziaban elo, kaliforniai bungalloegyuttes-tulaj no olcson eladta nekem, bomba faluja, togean-szk.

a konyvrol magarol sokat hallottam. azt mondtak, tinedzserkent, serdulokent (mindket szot utalom) kell olvasni. en erre azt mondom, hogy tinedzserkent, serdulonkent (meg mindig nem kedvelem oket jobban) kell olvasni.

nem arrol van szo, hogy rossz konyv lenne, mert nem az, de ez a tipusu depressziv hangulat inkabb megmosolyogtat, a fikazodas viszont tetszik, mert en sem szeretek egy csomo mindent, es csak azert, mert csipobol nem szeretem, aztan meg rajovok, hogy inkabb semlegesek, pedig a semlegesseg az valojaban sokkal sulyosabb dolog.

ami mellett nem tudok elmenni - aztan lehet, hogy kesobb majd megkovetem magam -, az a cim magyar forditasa.

borzalmas.

megmondom oszinten, tulnyomo reszben ez tartott vissza attol, hogy valaha a kezembe vegyem, az angol kiadas egybol meggyozobb volt. egyaltan a regeny vege fele elhangzik a kifejezes, ami tokeletesen masra utal, mint a magyar zabhegyezes. egy gyonyoru vagyalomkeppel talalkozunk, ami a magyar cimben tavolrol sincs jelen. nem azt akarom mondani, hogy en jobb cimet tudtam volna adni vagy hogy konnyu forditani, mert nem, de ez akkor is kritikan aluli. tovabba rendkivul kivancsi vagyok ezek utan a magyar forditas egeszere, mert hemzsegett az olyan kifejezesektol, amiket ha nem is ilyen orbitalisan jelentesileg, hanem a fent bemutatott hangulatbeli modon lehet rendesen elbaszni (elkurni irtam volna, ha ennek meg nem lenne egy nem reg kialakult tobbletjelentese, ami mast is feleslegesen eszunkbe juttatna).

a vegen meg mondjuk eleg gaz a tanarbacsi szentbeszede. illetve annyira nem, de azert kicsit jobban lehetett volna arnyalni azt a kis uzenetet.

105 James Clavell - Taipan: ha mar errefele jar az ember, eszebejut, sot, asszem meg film is keszult belole altalam is latott kockakkal a tetejeben.

tovabba remelem a kovetkezo nehany sem szerepelt

106 Emile Ajar - Elottem az elet: a kis Momo tortenetebol nem sok mindenre emlekszem. valami prostik vannak a konyben. igazabol ujra kene olvasni, foleg a kurvak miatt. nem is szeretem, ha nem jonnek elo egy regenyben :)

107 Ottlik - Iskola a hataron: ezt a masikkal egyuttesen kellett olvasni magyar versenyre, ott meg nem basztam el, csak hogy nem vettem komolyan, mert igy tudtam beilleszkedni akkoriban a kapuvari mikrotarsadalomba. errol sincs tul sok emlekem sajnos.

108 Verne - A makacs keraban: annak idejen alapmu volt, megsem olvastam tobb Verne-t, nem tudom, miert, biztos azzal lehet osszefuggesben, hogy lusta voltam annak idejen olvasni. azert alapmu betewe, mert utazo regeny, nem akarunk hidpenzt fizetni a boszporuszon, inkabb megkeruljuk, zsenialis.

102 Illyes - Beatrice aprodjai: ezt majd kesobb bemasolom, van offline, csak erjek haza

103 Semprun - Husz ev egy nap: errol is kene valami hosszabbat boffenteni, meghozza azert, mert eroteljesen bokalefosos elmeny volt. egyreszt a helyszin, ahol olvastam (yogya-jakara ekonomi klassz, ez kulon meger egy miset: hely nincs, viszont koszos, mindenki dohanyzik, rengeteg madareledel-kukacot szallitottak mellettem, aztan szinte percekre hagynak csak aludni az etel-ital arusok, rizs, teszta, kave, teja rajuk akasztva, keregetok is akadnak, de legalabb csak ropke 12 ora...meg szerencse, hogy a klozet mellett ultem, igy alig keltettek fel), masreszt a technika... paratlan, nekem eddig legalabbis paratlan, szalak idoben amerre csak kedve tartja szerte-szejjel, megis elvezetes, kar, hogy nincs meg egy tole magyarul, mert elegge beinditott, na

104 Saramago - Vaksag: az elso saramagoi elmenyemmel ugy voltam, hogy nem tudtam sokaig eldonteni, most ez egy jo konyv-e vagy sem. vegul az elobbi mellett dontottem, osszeallt az egesz az utolso lapokra, de azert nem veletlen, hogy ilyen sok ido eltelt a masodikig.

a vaksaggal egesz hasonlo a helyzet, hezitalas, de be kell vallanom, hogy ez a masik oldalra esik. az egy dolog, hogy maga a stilus nehezze teszi az olvasast szamomra, hiszen nem tudok elesen koncentralni, ha nincs nyugalom korulottem, nem ez volt a baj, habar tenyleg nem rajongok az effeleert (harommillioszor osszetett mondat, zero kozpontozas, ertelme van ugyan, de nem annyi, hogy megerne...). a nagy otlet ezuttal kicsit nevetseges, nevetsegesebb, mint az embermase, meseszeru, a cel pedig, hogy az elkorcsosult embert bemutassa, hat... keves, egesz egyszeruen keves... az oka pedig, hogy megis gyorsan el kellett olvasnom, a megfilmesitese, ggbernal, meirelles. a pozitivum pedig, hogy a "minden konyv jobb, mint a filmje" fel fog talan borulni.

konkluzio: saramago vonnegut melle kerul, jegelesre

vigasz: vargas llosa, mert megerdemlem, casa verde-e, itt eddig nincs hezitacio :)

101 Julio Cortázar - A nyertesek

El nézem ezt a sírt a vikipédián, és azt kérdezem magamtól, hogy miért nem jártam ott?

Egészen jó döntés (nemdöntés) volt. Mi a francnak is jártam volna ott? Kétszer voltam arrafele, de még bőségesen hagytam látnivalót, valójában meglátnivalóból sokkal többet, talán egyvalamit tényleg láttam (azt a piros festékkel leborított kupolát a giccs mögött), többet semmiképp.

Nem szabad előre meglátogatni olyan lépcsőt, amin nem tudok felmenni. (És akkor még hol vannak az emberi lépcsők?)

A dolgok nem élhetőek meg metafizikai síkon csak úgy önmaguktól. Ezt el kell fogadni. El kell érni, hogy az átjáró anyagi maradjon, ebben kurva nagyot tévedtem, de még persze nincs veszve semmi. A tudatos tagadás persze a felismerés alapköve - ez amolyan önnyugtatás megint.

A baj ott van, hogy ilyenkor úgy érzi az ember, hogy "hol vannak azok a materiális kapaszkodók, létrák, kötélhágcsók?", mert ezektől néha megszabadult. Pontosabban: a tudatos nemtörődömség erre - szerencsére - nem adott lehetőséget, így azoknak valahol meg _kell_ lenniük. Elő kell keresni őket.

Ez teljesen komolyan gondolom most így. Mi történt, mikor feladtam az egyházat? Eltűnt az istenhitem, eltűnt a hitem. Nem lehet lépcsőket kihagyni, talán a visszatérés után jöhet az újabb visszatérés, de lebegve nem lehet ezek nélkül eredményt elérni, hatalmas, évekig tartó zuhanás az eredménye.

Azt nem tudom, hogy érdemes-e ezt leírni formába öntve. Talán. Értelmesebb, mint a bbcsporton kattintani a refresh gombot, ne félj!

Szóval kb annyit lehetne, hogy Carlos López kilátogat a Montparnasse-ra, aztán szépen lefejteni róla az egészet.

Hit, hit, hit.

Az a geciszar, hogy valami buzi már mondta, hogy mindenkiben van egy regény, vallomás, önéletrajz (film?), és hogy ez szánalmas, így nehéz nekimenni akárminek is az életben, hiszen nehéz magadat szétszórni száz meg száz felé, de akkor is meg kell próbálni valamikor, valahol.

- Ritkán érzem - gondolta M. úr.

Elindul, megáll, elindul, megáll, de belül ömlik. Görcsöl a hasa, ez nem csak belül. Kérdőjelek formálódnak, belül, kívül, válaszok nélkül, a válaszokra való tökéletes reménytelenséggel. Aztán válaszok formálódnak, amelyekre kétségbeesetten szeretne újabb kérdésekkel felelni, de már azokra is meg volt a válasz.

M. szorongatja a sörét. Nem az első, nem az utolsó üvegről szakad le újra és újra a ragacsos címke. Ízre tökéletes. Nem jó az íz, de tökéletes. Az íz ugyanaz az íz, amit a megfáradt nagypapa kortyol a vályú mellett, mikor M. 5 éves volt. A papa kortyol, elevenen, szinte ott ül M. most is mellette a sziklán, ami igazából csak egy nagyobb kődarab. M. is megkóstolja a sört, és iszonyúnak találja. A sör ugyanolyan ízű, de M. most tökéletesnek tartja. A zöld üvegen megcsillan a napfény, kiürül, a papa a góré mellett heverő kútgyűrűbe hajítja.

Hűvös van arrafelé.

Félig büdös, félig kellemes, olyan, mint mikor egy füstölő, egy orgonabokor és egy kukoricagóré által kifeszített háromszög közepén állunk. Kicsit nyirkos is, nedves, a zöldüveges sör borzasztó íze még ott van a szájában, és M. egyáltalán nem érzi, hogy a mennyországban, vagy annak közelében lenne. M. nem tudja, mit gondoljon. M. azt gondolja, hogy a söre tökéletes, és M. most a mennyországban, vagy annak közelében érzi magát. Aztán M. rájön, hogy neki most görcsöl a hasa, és hogy M. véletlenül sincs a mágikus háromszögben, sem orgona, sem nyirkos üvegek, sem a tömjénillatú füstölő nincs körülötte. M. arra gondol, hogy akkor tökéletes volt minden, M. szeretné, ha tökéletes lenne most is minden, M. szeretne a kút mellett üldögélni, és szeretne rossz sörrel elvarázsolva lenni, szeretne rossz sörrel elvarázsolni valakit, aki ott ül mellette, valakit, aki mellett nem ülhet majd ott, és elvarázsolva gondolna akkor majd M.-re.

De M. kétségbe van esve. Ragacsos a keze a címkétől. M. hiába iszik meg még egyet, kettőt, hármat, egyiknek sem lehet olyan tökéletes íze, mint annak a rossz sörnek akkor, a sörnek most rossz íze van. M. arra gondol, hogy a vályú másik oldalán trágya szag van és törkű szag (az micsoda mégis?), és a törkűtől M.-nek most meleg lesz a keze, M. söre megmelegszik a törkűtől, ha beledugja a kocsira halmozott kupacba. M. csodálatosan érzi magát a törkűtől. M. a kocsin áll a gőzölgő halmon uralkodva, nézi a háromszöget, a szilvafát, az almafát és a rothadó almákat a földön.

M. ettől ismét magához tér, nem szerette sosem az almát, most már néha megeszi, de most sem szereti, de néha úgy érzi, meg kell ennie, ha ott van, végülis annyira nem rossz, minél savanyúbb, annál kevésbé rossz. M. úgy emlékszik, apró cigányalmák rothadtak a kertben, amelyek bármennyire is kicsik voltak, nem tudta megenni őket. Most - mikor M. már felnőtt - már meg tud enni náluk jóval nagyobbakat is, jóval rosszabb ízűeket, jóval savanyúbbakat. M. arra gondol, hogy azok az almák ehetetlenek voltak, és azoknak is kellett volna maradniuk. Továbbá M. arra gondol, hogy senkit nem érdekelnek az ő almái, főleg nem azok, amelyek arról a beteg fáról hullottak le, de M. azt is nagyon jól tudja, hogy mást a törkű sem érdekel, sőt, mások letörkölyözik, mert nem látják gőzölögni, mert nem melegíti meg sem a szívüket, sem a sörüket az ő törkűje.

M.-nek már egyáltalán nem ízlik a sör, főleg nem hat rá. M.-nek igazából most teljesen mindegy, hogy sört iszik vagy almát eszik, hiszen mindegyiknek ugyanolyan semilyen íze van.

M. tele van kérdésekkel. M. fél. M. reszket. M. zokog. - Nem kérdezi meg a papa, hogy mi a baj? Mi ez a kis madártetem itt a szikla mellett, papa? Hogy cinege? - M. arra gondol, hogy lehetne vörösbegy is, a vörösbegyek és a cinegék nélkül nincs értelme az életnek, M. ettől sír. M. nem látott vörösbegyet még akkor, cinegét is közelről csak holtan. A kis cinegét megkezdték már a kukacok. - A vörösbegyeket is hasonló élvezettel járják át a férgek - mondja magának M. - A férgek. A férgek nem tehetnek semmiről, a férgek életben akarnak maradni, a férgek dolga a vörösbegy elpusztítása. - mégis, M.-nek fáj, hogy így látja a vörösbegyet, és fáj, hogy így látja a kertben a cinegét.

M. tele van homályos kérdésekkel és válaszokkal. M. azt hiszi, hogy csak fél; aztán M. rájön, hogy fél, és hogy már nem mentheti meg a vörösbegyet, és M. most már nem tudja eldönteni, hogy tényleg azt félti-e, vagy a sörét, vagy az almáit, vagy a ragacsos kezét, görcsölő hasát. M. nem tudja, hogy a papa miért hagyta őt ott a kút szélén válaszok nélkül, és M. maga elé mered, de nem lát válaszokat, csak az ostobán bámuló tyúkokat kapirgálni a szemét közepén. M. ezektől a tyúkoktól nem várhat válaszokat, inkább megissza a maradék sörét, majd hazamegy.

100 Kundera - A lét elviselhetetlen könnyűsége

99 Kundera - A regény művészete

98 Illyés - Ebéd a kastélyban