majommajompicsa

97 García Márquez - Bánatos kurváim emlékezete:

abban egészen biztosak lehetünk, hogy nem ez gm legnagyszerűbb alkotása.

az is tény emellett, hogy ettől még remek kis regény (remek kisregény). viszont kicsit olyan érzésem van emiatt, hogy akár ő, akár kundera meg még egy pár zseniális alak akkor húz ki egy bánatos kurváimat a zsebéből, amikor csak jól esik neki. a héten olvasgattam a régebbi novelláit is gmnek, szinte ugyanaz a hangulat, csak hajszálnyival jobban ki volt bontva, több a keret, több napig történik ugyanaz velük, vagy jobban érezni talán az egyént ebben. úgy értem, egyes számban, míg a novellákban többeket éreztem.

no, de ilyen is kellhet! a motivációk az érdekesek. lehet, hogy nem értek valamit teljesen, aminek ő már a birtokában van? itt nem arról a sztréjtforvard dologról van szó, hogy 90 év, hisz neki sincs meg persze, az inkább az időtlenségről szól, akkor meg túl egyértelmű ismét. egyébként itt ennyi a mágika, no meg a fel nem ébredés, de ez szinte már fel sem tűnik nála.

balthazar csodálatos délutánja még kevesebb csodát hordozott közvetlenül, számomra sokkal hatásosabb volt...

még azt hadd jegyezzem fel, hogy a macska mint motívum, szimbólum is túl érthető volt. ez azt jelenti, hogy még nekem is feltűnt, mit akart mondani, holott máskor csak a hangulatokat érzem. :]

aszonta egyébként az író, hogy már nem ír többet - ehhez képest azt rebesgetik, hogy idén év vége felé (tehát ölég hamarosan) megjelenik egy új regénye. azé a legkisebb reményem h vastagabb lesz és nem a lapok minősége miatt...

95 Kundera - Azonosság: erről most nincs kedvem semmit sem írni, kicsit átlagos volt. rövid és átlagos - persze saját magához képest. szerintem hozzácsaphatta volna akár a nevetséges szerelmekhez is.

96 Vargas Llosa - Ki ölte meg Palomino Molerot?: lendületes, humoros, társadalomrajzos. a legérdekesebb mégis az, ahogy a végére besötétül. azt szerettem itt is, hogy képes egy folyamatos latinos-könnyed hangulat mögé rejteni azt a bűzölgő szart, amit az ezredes és a lánya jelentenek, illetve ami történik velük, aztán meg a munkájukat jól végző csendőrökkel. nem nyeri el senki sem jutalmát (talán dona andriana kivételével, de az ő győzelme silva dupla bukása, egész pontosan ez még nagyobb bukás számára, mint az áthelyezés), annak ellenére, hogy egy jó ideig efelé mutat a történés.

94 Kurt Vonnegut - Isten áldja meg, Mr. Rosewater!:

hallottam egyet s mást Vonnegutról, és az irodalmi randevúk sorában őt választottam a következő partnernek.  nem biztos, hogy házasság lesz belőle - de feltétlenül baj-e ez, hiszen emlékeztetnem kell magamat ezen a ponton, hogy nem hiszek ilyen intézményekben :)

a stílus tőlem kicsit távol áll: egyenes, gyors, céltudatos, tele információval, nyelvi szépségekben nem túl gazdagon, nem erre helyezve a hangsúlyt, pontosabban, mintha szándékkal nem erre helyezné a hangsúlyt, megvetné azt. egyébként a sztori érdekes, a mondanivaló mindig aktuális, a humor miatt nem hat olyan súlyosnak, mint amilyen valójában. a világ legnormálisabb emberének szemével látottak valószerűtlennek tűnnek, mintha nem is ezen bolygón élnének a szereplők, épp ezért kell fokozottan odafigyelnünk, nehogy azt higgyük, itt valami mese van készülőben.

értettem a lényeget, ennek ellenére nekem túl egyértelmű volt, könnyen azonosultam a leírt enyészettel, egyáltalán nem tűnt futurisztikusnak az egész, a kapálózás szinte mindenhol jelen van...

nem nyújtott újat.

persze jön a szöveg: a macskabölcsőt, a bajnokok reggelijét kell először magunkhoz venni - nos, most nem fog menni, hiszen ugyan szimpatikus lány ez a vonnegut és aranyos, okos is, mégis hiányzik az a plusz, amitől egy csapásra kedvencem, újabb társam lehetne.

93 Illyés Gyula - Puszták népe:

az egészen biztos, hogy a lassú tempóm és a kései kezdés miatt csak tanulom a műfajt, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy Illyést csak most sikerült felfedeznem :) szerencsére olyan típus volnék, aki szeret váltogatni, ha egyszer valami katarktikusat talált, ezért most is ezt tettem.

nos ez a mű, ami elképzelhető, hogy kötelező is volt valaha, szintén zseniális. kezdjük azzal, hogy az írónak milyes nemes célja volt a megírással... az efféle indíttatás manapság ritkaság számba megy. lehet h kissé meredek, de kb kusturica jut eszembe róla (lehet h azért is m láttam h egyet néz a parkolóőr, tallinban - csakhogy elhelyezzük), csak ott persze sokkal populárisabb köntösbe van az egész bújtatva, de még csak azt sem mondanám, hogy viccesebbe. egyes részeknél persze a nyers valóság elég megrázó, aztán nem szeretném azt hallani, hogy "miért, mit gondoltál?", mert gondoltam, de ennyire nem képzeltem el, elvégre egész fiatal lányokról volt szó. 12-13 éves? azon persze lehetne vitatkozni, hogy ez vagy a polanski-féle pedofilizmus a súlyosabb, de valahogy én ide tenném az ikszet.

szóval ez a kiindulópont hiányzik ma már, ami talán azzal is magyarázható, hogy nincs is miről írni hasonló szándékkal (arra gondolok itt persze, hogy túl homogén mind hazai, mind globális szinten a világ, de majd meglátjuk nemsokára), illetve amiről, az kusturica, de az kicsit nyilvánvaló lenne magyar környezetben, nem is ez a lényeg, csak a benyomásom. aztán persze lehet, hogy eltúlzom abból a szempontból, hogy ez az antropológiai izé csak engem érdekel ennyire, szorosan a nyelvi dolgok után. azért még elolvastam volna egy kicsit, szóval rövidsége volt az egyetlen negatívum.

a szomj egy lehetséges magyarázatául a hasonló történetek gyermekkori hiányát jelölném meg, még pontosabban a hiányt inkább minimálisnak mondanám - de ez szintén lényegtelen.

no de most asszem végigmegyek illyésen is, csak egy igenkicsit rápihenek könnyebbel :)

hogy a két legutoljára látott filmem mindegyike a kék dunával zárul? előtte még egyre sem emlékszem... megint ezek a véletlenek! (2001: space odyssey, le salaire de la peur)

92 Illyés Gyula - Hunok Párisban:

erről egyszerűen lehetetlen beszélni, oly zseniális. ha egyszer valaha valamit is elérnék ebben a nagy játékban, bizonyára azt nyilatkoznám nektek, hogy ez volt az egyik alapkő. nick adamsnél nem tudom, mennyire volt ugyanez érezhető, de most fokozottan is igaz itt...

a nyelvezet, a nyelvezet szeretete, a nyelv szeretete, az emberek szeretete, az emberek mássága, a haza mássága és hasonsága, a haza romantikája, páris romantikája, anna romantikája és el nem érése, elvesztése, minden...

nekiindultam most egy kamünek, pestis, de egy rakás szar ezután, de zárva van minden bolt s a könyvtár is, ahova 2600 forint a beugró... 2400 volt nálam tegnap. lehet h nem unatkoztam volna a borfaluban ma? holnap nem fogok - viszek egy ásványvizet, mert a 200 ftosak még sznobság nélkül is ihatatlanok magukban................................. (ja mindenki szereti a tüzijátékot, megnézzük kisbálinttal, de közben inkább nem végzett időre a fürdéssel, kár. tárgyilagos vagyok ismét, de ezúttal szigorúan az is maradok.)

91 Hemingway - Akiért a harang szól:

sokan lelkendeznek róla, hogy milyen remek helyet is foglal el az író művei közt, ám nekem valahogy nem tetszett igazán...

egyrészt valószínű, hogy nem tudok belelátni az ottani emberek fejébe, érzéseibe, ennek megfelelően kurvára elnagyoltnak tűntek az alakok, másrészt az érzelmi síkjaink közti távolság is jelentős lehet, hiszen a lányhoz fűződő 70 órás viszony nekem borzasztóan intenzív... (eleve nonszensznek éreztem azt, hogy a lányra aggatott becézést 1 nap alatt sikerült megalkotnia - noha ez lehet apróságnak tűnhet valaki szemében..)

a regény végére kicsit enyhül a csalódottságom, valamint a kitekintős részek nagyon rendben voltak, de mégegyszer: a jelen lüktetése volt sok

az érzelmi távolságról még annyit, azért is tökéletesen érthetetlen, mert a többi művénél abszolút nem tapasztaltam ezt

na meg aztán külön szerencse, hogy nem angolszász nyelven olvastam, mivel így is éreztem némi idegesítőt a spanyol-angol (magyar) szavak és kifejezések keveredésében

-- kicsit most még gondolkodtam --

lényegében összehasonlíthatatlan a nick adams-ekkel, a búcsú a fegyverektőllel, a hídon áttal - itt van történet, ami engem borzasztó mód idegesített ezek szerint. mi a fasznak ennyire konkrétan események köré szőni? mér nem lehetett a szokásos semmiből semmibe érzést meghagyni? erre persze mondhatod azt, hogy sokoldalúság, de ez az oldala akkor nem tetszik. legyen ez a konklúzió, nincs kedvem jobban tördelni.

90 Tamási Áron - Ábel a rengetegben: kevéssel ezelőtt még nemigen gondoltam volna, hogy ezt most megemésztem, de épp vmiért erdő és azután egyből ez jutott eszembe. rendkívül gördülékeny nyelvezet, és ha a székelyeknél csak ezerből egy félig beszél így, akkor kicsit ki lehetne oda is ruccanni kacarászni egyet. kár, hogy az egész Erdély-Székelyföld dolog most szintén tabuszerű tud lenni bizonyos körökben, mert így veszít értékes látogatókat és nyer értékteleneket. na mindegy.

89 Hemingway - The Nick Adams Stories: ezt egy az egyben a melóhelyemen tudtam elolvasni, nem mindig van mit csinálni... volt 1-2 novella már, amit ismertem, de azokat is élvezetes volt olvasni. most nem néznék utána, de asszem poszthumusz adták ki.
de mégis megnéztem, és valóban.
persze, több mint biztos voltam benne, hiszen eleve van átfedés 1-2 írás közt, valamint van 1-2 gyengébb is, amit ő nem hiszem, hogy így beleszerkesztett volna, aztán lehet, hogy valahol másutt megjelent, akkor én kérek elnézést.

mindenesetre ez a tömör stílus nagyon fekszik along a természet közelségével.
remélem a laura díazra mielőbb pontot tudok tenni, mert már gecire unom, de nem hagyom már ott.
mostanában különben sincs kedvem olvasni, de lehet, hogy a laura még csak rátesz, sőt, biztos. nem értem igazán talán, nem értékelem igazán talán, és a stílus sem, mondom..

"Illatos nyáreste vagy
Harmatos erdei reggel:
Szamóca és örökkévalóság"

Voltam tegnap rokonságban. Keresztapám és sógornője együtt ünnepelték a közös 100 évüket. Jó volt, mert természetesen berúgtam. Anyám kicsit nehezményezte, hogy körülbelül kétszer annyit ittam, mint bárki más - mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az elején gratuláció mellé felszolgált pezsgőből mindenki kapott egy pohárral, én pedig a maradékokat is elpusztítottam, ami úgy 5-szöröse volt így a többiekének (ennyit a dicsekvésről, befejeztem). Emlékeztettem a nagybátyámra, aki alkoholista volt és valószínűleg nagy arc is - az alapján, amire emlékszem belőle. Na persze nem akarom túlmitizálni, de azért magamban hősként lebeg alakja, hiszen komolyan vette az életet és megfelelőbb választ adott rá, mint az elszürkülés - holott persze ez kicsit csattanósabb volt. Épp ezért megpróbáltam immáron ezredszer is elmondani anyámnak, hogy az alkoholizmushoz valójában kevés köze van a szesznek, inkább a problémák meg nem oldása (vagy ilyen megoldása) az okozója, ami után elveszti az ember a hitét az életben, nem érdekli semmi. Mindegy, hatástalan volt az egész.
Aztán, ami igazán kemény volt, volt ott egy zenész, aki tangóharmónikájával alkotott nagyot - agyon is basztam volna, ha nekiáll a szintetizátornak. A lényegi rész a rokonság dalrafakadása volt, különböző köntösbe bújtatott szerelmes nóták, ismerjük. Én szemben ültem Bözsi nénémmel, Annus keresztanyámmal (sic! - anyámé) és a Csorba oldalról még valakivel, akit nem ismertem. Kifelé néztek az ablakon, könnyes szemmel, és akkor ott voltak az "uraik". Nem tudom, más észrevette-e, de rám elég nagy hatással volt. Szeretek mostanában rokonságba járni, igazából ezekért az emberi pillanatokért.
Mindenesetre nem volt szomorú az este, csöppet sem, produkáltam magam, anyám állítólag később sírt is a fent már említett párhuzam miatt, de amikor eljöttem, Zsuzsi azért küldött egy rövid szöveges üzenetet (Röszü, jobb lenne, mint az sms, nem?), hogy most már unatkozik. Nem csoda, hiszen ő jó arc, a többiek meg kibaszott sótlanok.
Aztán levittek a Sopihoz, ahol még fokoztam az agyam bizonyos központjainak az elsötétítését, kimentem, kidobtam egy ablakot (vagy bedobtam?), megadtam az adataimat, elnézést kértem, végül hazahoztak.
Reggel nagyon fájt a fejem, de örülök neki, hogy a vacsora egy dekát sem rakott rám (csak a tetőre, de anyám már le is takarította), így már kevesebb, mint 78 kilót mutatott a mérleg ma. Ez azért olyan 7 kiló körüli eredmény, meg kellene tartani, 75-ig levinni, habár Annus keresztanyám nem örülne neki, mivel "épp, hogy megemberesedtem, már kezdek is vézna lenni". Az még arrébb van azért, de igyekszek csalódást okozni neki, na.

A lány és az ezredes a kávézóban ültek. Az egyik sarokban egy öreg úr olvasta a reggeli sajtót szomorú kutyájának társaságában, míg a másikban az ódon bárzongora hallgatta a délelőtti napsugarak csendjét. Ott volt még a felszolgálólány, aki nagyokat ásítva könyökölt fel a piszkos pultról, és a szakács a lengőajtó mögött.
A férfi sonkástojást rendelt és a lány vajat és lekvárt néhány pirítóssal.
- Igazán szeretsz? - kérdezte a lány.
- Igazán, az életnél is jobban.
- És ha vége lesz ennek az egésznek, elviszel majd innen, messzire?
- Ahova majd csak akarod.
- És ha majd gyermekeink lesznek, őket is igazán szeretni fogod?
- Az életemnél is jobban. - felelte az ezredes, mikor a felszolgálólány megérkezett. Fáradt volt még, és olyan arckifejezés ült ki rá, mintha csak az ezredes és a lány hibája lett volna, hogy az új nap reggellel is jár és hogy szerelmesek.
- Hogy ízlik a tojás?
- Igazán finom - felelte az ezredes, aki most különösen boldog volt. A tojás lágyan cirógatta az ízlelőbimbóját a kissé sós sonkával együtt(,) és a nagyanyjánál töltött nyarakra és reggelekre emlékeztette, amikor minden tiszta és folyóstojásos és sós volt.
Mindketten tejeskávét ittak és úgy érezték, hogy a kávé selymessége az örökkévalóság műve.
- Újra húszéves vagyok és az idő és a távolság újra üveggolyó.
- Amikor ezt mondod és így mondod, igazán boldog vagyok és azt szeretném, hogy vége legyen ennek az egésznek és egészen az enyém légy.
- Ha vége lesz, elviszlek, ahová csak akarod.
- És igazán szeretni fogsz?
- Az életnél is jobban.
- És a közös gyermekeinket is igazán szeretni fogod?
- Az életemnél is jobban.
Akkor a lány ismét és egyre jobban boldog volt és szerette őt, és nem tudta megmagyarázni magának, hogy miért kell eljátszania ezeket a párbeszédeket újra és újra, és boldog volt ettől és időtlennek érezte a jövőt.
Kiléptek az utcára. A téren még mindig szépen mosolygott rájuk a nap és a liget zöld volt és üde és a liget is időtlen volt. A színház fehérsége ragyogott és nem tudta még, hogy nemsokára lerombolják és irodaépület vár rá, szürkésen.
Akkor a hídhoz értek, ami szintén fehéren világított, de ugyan távol volt a tértől, nem vehették észre, hiszen boldogok voltak és az út és az azt keresztező utcák hangulata pillanattá sürítette a kéz-a-kézben perceket.
Ahogy az ezredes a hídon ment, érezte, hogy végre nem kell több hídon átmennie. Ez a fehér híd - a királynőjé - volt az utolsó híd az életében (és valójában az első híd is). Akkor ahogy a folyó melletti épületeket és hajókat és munkásokat figyelte, úgy érezte, minden az egész egy tökéletes kis része és hogy boldog és hogy ha vége lesz ennek az egésznek, igazán szeretni fogja őt és a közös gyermekeiket és mindent megtesz majd értük. Nem volt már fiatal és nem voltak illúziói, és meglepte, hogy ilyen érzések kerítik hatalmába, amelyekben már rég nem hitt. És a lány is boldog volt és szorított a kezét és érezte, hogy az idő és a távolság nem több, mint üveggolyó.
- Igazán szeretsz?
- Az életnél is jobban.
- És ha vége lesz ennek az egésznek, elviszel majd innen, messzire?
- Ahova csak akarod.
- És ha majd gyermekeink lesznek, őket is igazán szeretni fogod?
- Az életemnél is jobban.
És a nap tökéletesen telt tovább, és érezték, hogy ők már örökké egymás társasága, ahogy a martini társa az olajbogyó, és amit ha más meg is kérdőjelez, ők soha nem tennék.
Az ezredes másnap elrepült, hogy véget vessen annak, aminek véget kellett vetnie. A lány pedig otthon maradt és várt rá és közben Germán de Lope egy könyvét olvasta és várt rá. Boldog volt és érezte, hogy ez nem tarhat kevésbé sokáig, mint az üveggolyó. De akkor megcsörrent a telefon, és egy hang együttérzést színlelve és sokkal inkább megszokott közönnyel azt mondta, hogy az ezredes meghalt, és hogy ők magukénak tekintik a halottat és gondoskodnak a díszes temetésről.
Az ezredes nem érzett ellenszenvet, mikor megtudta, mi történt vele és az épülettel. Mindig tudta, hogy eljön majd valaki, aki őszinteségével és fiatal elszántságával elveszi azt, ami az övé volt. És úgy érezte, hiába illene olcsó filmbe, mégis utoljára a lány nevét suttogná, hogy mindenki hallja, és azt, hogy igazán szereti, és hogy elvinné akárhova, és hogy a közös gyermekeiket is.
De nem suttogta, mert mindez csak egy rövid pillanatig futott át rajta, együtt a nagyanyja tejeskávéjával és rántottájával, és az évekkel és az ürességgel és a lánnyal végül és a be nem teljesült jövővel és az öngyilkos fiú beteljesült életével.
És a lány úgy érezte, senki sem fogja őt már igazán szeretni, és elvinni messzire, és senkivel sem lesznek gyermekei, akit igazán szerethetnek mind a ketten.

Ma ismét tíz körül kezdek. Utoljára (legelőször) ez akkor volt, mikor elestem, és 9 millió kerékpár hajtott át rajtam. Azóta sem tudok felkelni és elindulni újra.

Sötétedik: rövidebbek a nappalok. Hogy lehetnék ilyenkor kevésbé önző? A legkisebb gödörre is szakadéknyi árnyék jut; ahogy egyre fogy a fény a hibákból fekete bűn lesz. Hogy bízzam magam a sors időtlen kegyetlenségére? Transzformálódott a fiatal halhatatlanságom, már lustának is félek lenni, épp vele ne küzdenék meg?
Nagyon zsíros a hajam, lyukas a cipőm is, de most nincs, aki észrevegye, sem azt, hogy szürke a szakállam, nemtöbbé izzó vörös. De nem látja senki, én sem őket, felteszem a fülhallgatót és alagúton utazom végig azt a napi pár percet, kétszer.
Tavaszodna? A medve előmászik a barlangból, de a makákók ilyenkor űzetnek visza az erdő mélyére. Illúzió az egész. Becsaptam magamat is. Hogy lennék halhatatlan és megközelíthetetlen? Nem tettem érte semmit, nem vagyok más, mint más, hiába hiteget a jövő, a múlt tehetetlen béklyói azt mondják: elkéstél, elkéstél, elkéstél. Bizonyítani kár. Már próbáltál (próbáltál?), a többi hihetetlen képzelgés, akár igaz is lehet, de hiteltelen.
De mitől van ez? Honnan a félelem? Sétálok Nick Adams-szel az erdőben, érzem az illatokat és a hűvös madárcsicsergést, és érzem, hogy nem valóság, hogy nem lehet valóság, hogy valóság lehetett volna, de nem valóság és félek a visszafordíthatatlanságtól, és hogy más is tud ott sétálni, és félek, hogy nem az számítana, hogy én sétálok ott az erdőben, hanem hogy ott sétál valaki. Fáj a hasam, ha arra gondolok, hogy ez így van (, kicsit hányingerem is van, de szerencsére mostanában nem eszem agyon magam).
Mi van, ha így van? De miért lenne másképp? Felesleges áltatnom magam, nem tudok felidézni olyat, ami meggyőzne. Vacsora, fagyi, megértés (366/szökőév/+4=370), ezt mindenki tudja. Ez miért csak most kólint fejbe? Mitől szpesöl? Kell lennie valaminek a részletekben, amit nem értek (S), különben...

(Mai dalunk Kings of Leon: On Call)

Megvettem a jegyeket a Swansea utolsó meccsére. Rendesen kikérdeztem a helyieket ezzel kapcsolatban, volt aki biztosított is arról, hogy "keep in touch" és akkor majd ott foglalkoznak velem. El sem hiszik, hogy egy magyar és a City és szurkoló...
Mi fog rám várni?
Egyrészt egy hatalmas buli, mivel 20 éve várunk a feljutásra (persze én nem 20). Másrészt juhok és favágók. Harmadrészt, eső.
Milyen eső vár rám? A héten Ollie-tól és Hemingwaytől (két kicsit más jellem) is hallottam, hogy "it doesn't rain, it pours" néha. így lesz? Vagy színes felhőkből jön majd a langyos, szitáló, amelyre rámosolyodhatok?
A repjegyekre kell név, ezt így még nem akarom lefoglalni, habár lehet, hogy kockáztatok, úgyis több veszne, mint a nyomorult jegy ára...

MOSTANÁBAN MINDEN NAP ÖRÖMMEL ÉS BÁNATTAL KELEK.
Todos os dias agora acordo com alegria e pena.
Mostanában minden nap örömmel és bánattal kelek.
Régebben csak úgy felébredtem.
Örömet és bánatot érzek, mert elveszítem, amit álmodom.
És mégis, egy olyan valóság az enyém, amelyben ott az álmom.
Nem tudom, mit kezdjek az érzéseimmel.
Nem tudom, mit kezdhetek egyedüli önmagammal.
Szeretném, ha õ mondana nekem valamit,
hogy újra felébredjek.
1930. július 23.

Na hála isten a kurvulásomnak meg van az az előnye, hogy nem kell mindenkit lekoptatnom a szar szöveggel ("nincs apróm"). Találkoztam ma egy sráccal, akinek a szavaiból nagyon nehezen tudtam akármit is kivenni... Eleve ahogy kérte azt a huszast, megnevezte valószínűleg önmagát, valószínűleg a helyet, ahol meg akarta inni a sörét, de egyikben sem voltam biztos. Megkapta, amit szeretett volna (jó fej vagyok: többet is), aztán megpróbáltam kideríteni, mit akart mondani. Annyit sikerült, hogy neki van egy bece- vagy inkább gúnyneve, amit nem akart elárulni már, na és hogy a Tankcsapda írt róla egy számot, amire ő büszke, de nem hirdeti, hanem megtartja magának, hogy "belül nőjön az aranynövény a lelkében".
American hipster - valóságos ember, eleve hányan tudjuk, hogy a hippy az a hipsterből jön? Vörös, kócos haj és szakáll, rock and roll érzés, barna bőrdzseki, szakadt farmernadrág és még egy dzseki alul. De megdícsért, hogy egyszerű vagyok a farmeremben, szintén szakadt cipőmben és sárga csíkos pulcsimban, különösen a mostanában nem kedvelt zöldesbarna kabátom nyerte el a tetszését.
Neki én az egyik barátja vagyok, őt látja bennem most ott az aluljáróban, talán még mindig, mikor e sorokat írom. Felsorolta őket, nem tudjuk merre lehetnek, próbáltam a neveket megtartani, míg felérek, de csak a Berger volt elég kitartó.
Beszélt róla, hogy a pápa törvényeit ő megsértette sokszor, megsértette 666-szor a paráznasággal (nem gondoltam még erre a sátáni számra a 6. parancs triplájaként), megsértette a jointokkal. Volt sör, bor és voltak lányok, de a belül lévő érzések számítanak, amiről most nem tudunk már semmit. Nem, nem panaszkodott egy fél pillanatot sem. Mesélt valamit az emós fiatalokról, mikor látja őket a hosszú hajukkal, a Tokio Hotelről, amiről nem tud semmit, de jó érzéssel mondta, úgy láttam. Adott búcsúzóul egy cigarettát, illetve többet is akart, de én nem akartam többet elfogadni, te egy értékes ember vagy, mondtam, kezetráztunk, és eljöttem.
Semmit nem tudunk semmiről emberek.
Mondtam, nekem úgy tűnik, hiába vagy értékes, a többséget ez ma már nem érdekli, de ő ismét nem panaszkodott, "erről mi is tehetünk nap mint nap", bámulatos.
Ez egy hajléktalan kérem, "but we can also talk in american if you want", volt egy hipster amerikai barátom itt, Kip. A vezetéknevére már nem emlékszem, azt is mondta.
Ezek úgy mindig örömet csempésznek a napjaimba.

Ezúttal eleget teszünk az olvasók kérésének: rengeteg levél érkezett a sok-sok betelefonáló mellett ugyanis, akik a 2007-es év legfaszásabb albumaira voltak kíváncsiak.
Nos, az első két helyhez kétség nem férhet, a többiért azonban ádáz csata dúlt. Here we are:

1. Kings of Leon - Because of the Times
2. Justice - Cross
3. Aztán itt verekedik a Chromeo - Fancy Footwork, Digitalism - Idealism meg a The Good, the Bad and the Queen és a Belga - Zigilemez.

Mégeccer: az első kettő brutális előnnyel alázta a többieket, de mindenképp többszöri meghallgatás után való ítéletnyilvánítást javaslunk ettől függetlenül hozzájuk is.

Egyéb: ma eszembe jutott, hogy a Cagliari jó hely. Szerintem a közeljövőben meg kéne nézni újra.

Ja és akkor a 7. helyre azért javasolnék még egy Thermals - The Body, the Blood and the Machine-t is, habár asszem az 2006-os.

Haladunk továbbá előre, már legfeljebb csak kétszer ennyi van hátra. Erről a héten hárman szóltak, sőt, ha szó szerint veszem őket (relativitással együtt), akkor már csak ugyanennyi érzésre. Vagy kevesebb személyes döntés alapján.

Písz.

Es que Real Madrid ahora juega muy mal, pero no Mucsi y Scherer en la Fiesta de Sławomir Mrożek en Bárka.
Először láttam Kapát és Pepét hús-vérben, de zseniális volt mindkettőjük, na és Szikszai Rémusz is, akit persze nem ismertem, mert hát mégsem akkora ikon, mint az első kettő. Az már nem érdekes, hogy gyakorlatilag egy film miatt emelkedtek nálam félisten-státuszba -- habár Petikének azért az úristen kukac is ott volt.
Kapa azért jobban odabaszott, mint társai, mert közülük nem ő most a főnök, de remekül adta a félig gyík, tüdőbajjos legényt is, de hála az égnek azért néha kiabálnia is szabadott. Azért vele rendesen összefonódott a szememben ez az agresszív, megkeseredett alak.
Peti ebből a szempontból más. Nagyon szeretem, és nem is akarom, hogy mást jáccon, mint mindig ezt a szerencsétlen, naiv, érzékeny hülyét, olyan kis megható. Tényleg. Elhiszed neki, hogy összetörték a lelkét.
Amúgy remekül volt összerakva minden, a betöréstől kezdve az akasztásig - értem ezt mind a rendezésre, mind hát magára a darabra, ahogy a csávó megírta vagyon.
Aszondom h ha lett volna lékkondi v legalább ekkis ablak-e, akkor tökéletes. Viszont mivel baszott fáradt voltam, néha majdnem lefordultam.
Itt kell megjegyezni, hogy ki kell találni vmi alternatív pénzkereseti lehetőséget, mert a munka az egy büdös szar dolog.
Jaj hát most szóltak rám (na ki), hogy ma Géza van. Ej, majd holnap megüljük. Lesz itt is mulatság... Mi lenne, ha minket is beengednének egyszer?
   

Ez lehet h amiatt van h az ember élete periodikus, de én most megöregedtem, először öregedtem meg életemben. Emlékszem, azt tanították h nézz a jövőbe, annak élve jó lesz majd. Ezután jött az élj a mának életérzés, amit most egy jó ideje már a jelen elmúlásának viziója tölt be.
Nem érdekel, mennyire fáj, mennyire fúj, mennyre csípi kis szőrös arcomat a hideg mínusz, nem érdekel, mennyire töri meg lábaimat a hosszú út, melyet gyalog kell megtennem, nem érdekel, hogy ezt egyedül teszem, magányosan dúdolva az úton, mert nem érdekel, ami történik velem, hisz tudom, úgy is elmúlik. Ugyanígy elmúlik az örömöd is, elmúlt a boldogságképzet, az illúzió, mé gyorsabban a valóságos, de nem baj, hogy nincs, mert most űr van helyette, ami mindent kitölt, érzelmet, értelmet, időt.
Ma azon gondolkodtam, hogy egy kis rövidfilmet össze lehetne dobni. A jelenet lényege a gyermek-szülő kapcsolat újrajátszása lenne, húsz év elmúltával. Szeretném a anyámat és a világot összekenni spenóttal, szeretném, ha ugyanúgy szeretnének ezért, mint (több mint) húsz éve. Szeretném, ha látnák, hogy a boldogságom elmúlt akkor, és nem akarok többet belőlük sem - letörölted számról a moslékot, távozz mellőlem!
Elmentem vécére. Két dolgot állapítottam meg. Először is azt, hogy el tudnám érni Attila szintjét, hiszem mától nem fáj, ha a betont ököllel ütöm. (Megjegyzés: a késsel önmagunk megsértése kísérletet újra le kell folytatni.) Másodszor pedig belenéztem a tükörbe, és azt kérdeztem, hogy tényleg jobb lehet-e. Mindig tudtam, hogy a pesszimizmusom csak hülyeség volt, ami a titkon reméltek be nem válása esetén enyhíti a kínokat. Ma pedig megláttam Mefisztót. Kinevetett. Kinevetett. Kinevetett, mert látta, hogy megláttam önmagam. A pesszimizmus nem önámítás, a keserűség valóság, a jövőbe vetett hit nevetséges gyermekmese. Nincsenek remények többé: belül *tényleg* szar.

88 Kundera - Búcsúkeringő: nyolc szereplő utolsó valcerének lehetünk szemtanúi a regényben, mely végén tulajdonképpen mindenki elveszt valamit, talán gondolatainak-érzéseinek gazdagságához mérten értékeset. sorsok fonódnak össze, de az események véletlenszerűsége nem ölt olyan abszurd méreteket, mint gonzález iñárritunál (akit persze mindenki csak inarritunak hív, márquezt meg márqueznek, de miért is, mikor apuka vezetékneve az első, talán még fontosabb is abból a szempontból, hogy amúgy nemspanyolok módjára a többség szinte kizárólag azt használja, mindegy).
olvasmányos, nem érzem, hogy túl lőne célon, de mondjuk épp ez a középút remek kunderánál számomra, hogy így is át lehet adni valamit (nem csak úgy, mint a fando y liz-ben jodorowsky, hogy szinte kell mellé a szimbólumszótár - ezzel most ismét felvillantottam, hogy milyen gecire szofisztikált vagyok, habár nem magamtól néztem meg ;]). kicsit intelligensnek érzem az írót, a közepén jakub gyerekvállalási monológja nagyon kemény és nagyon igaz, habár azért a balanszra kellően figyel, mert az ellenpontként az amerikait is felvonultatja. döntse el mindenki, kinek van igaza. számomra mondjuk ez a regény csúcspontja, de lehet azért, mert engem ez a kérdés kellő mértékben foglalkoztat, néhány egyebet meg magam is el tudok dönteni már :)
még annyit, hogy a humora is kellőképp árnyalt, én személyszerint szarrá röhögtem magam a vendéglős borkóstoláson, habár lehet, hogy ez csak a személyes tapasztalatom miatt volt.
végül: kunderáról kurva nehéz rosszat mondani.

87 Robert Merle - Üvegfal mögött: kellemes regény, amely a nanterre-i diáklázadás egy napjáról számol be. egymás mellett több szereplőről hallunk, tökéletesen függetlenül a másiktól. van benne jócskán baloldali agitáció, de mindenképp érdekes, hogy valójában is létezett ez, mint a diákok életének része.
manapság hol figyelhető ez meg? mivel foglalkozik egy diák? bebaszik és jobb esetben baszik ("basszál, basszál, basszál, egyél, igyál, basszál"). pedig aztán célban most sem lenne hiány, csak az összetartás és a közös gondolkodás tűnik el valahova.
mi lett a kármánnal, mi lett az sch-val? nem lehet bulit sem rendezni, megtiltotta a felújító. kérem, egy kóterban? a kurva életbe is, miért nem megy ki minden szarrágó diák ilyenkor az utcára tüntetni, hangot hallatni? hol vagyunk mi nyugattól? ott a szemünk előtt a példa, de mi mégis lefekszünk inkább újra és újra.
a levegővel mi van? ma volt a tévében, alig voltak ott is. megjegyzem, nem tudtam róla, miért? na aztán persze egyre jobban érzem, hogy a kultiba nekem is be kell költöznöm, nincs szarozás. persze vesztenivalóm sincs, akkor kapok munkát, amikor nem akarok (ld. most is). és ha ezen a szar helyen (amit valójában még nem is ismerek, de apriori a hivatásom mélységes megvetése miatt mondhatok ki így jóelőre) adnak szabadságot már most, március 9-re, ott tekerem a dzsót bécsben a magyar és egyéb kendermaggal együtt. valahol valakinek el kell kezdeni!
de a regényre vissza: igazából újat nem mondott, sehogy sem, de már elegem volt a leterhelésből.

86 Alejo Carpentier - A dolgok kezdete: fú hát itt elég nagy szarban vagyok... Carpentier összes elbeszélését tartalmazza a kötet  -- amit most nem nézek meg pontosan hogy hány de 12 körül van --, de ebből úgy 3-4 volt számomra közel élvezhető vagy hát azért olvasunk, hogy élvezzük is?
Többnyire, de itt nekem nem jött át nagyon... A dolgok kezdete, a szökött néger az nagyon rendben van, de azt kell mondanom, hogy nem biztos, hogy a közeljövőben Carpentier regényért rohanok a boltba...
Az is igaz, hogy a novella meg elbeszélés, mint műfaj tőlem nagyon-nagyon messze áll, de mindig adunk neki esélyt. Különben a spenótot és a karfiolt is elfelejtettem volna 10 évesen, de ebben még 10-11 éves vagyok továbbra is. Kivéve Hemingwayt, és még Borgest sem kivéve, de volt már, hogy Örkényt is olvastam és tetszett, de hiányzik a mindennapi összefonódás, lehetséges.
Azt még azért hozzátenném, hogy hát egy idő után nem jelentjük ki csak úgy, hogy szar, illetve kijelenthetjük, de nem hisszük el. Csomó mindenki értékeli például. Tehát ezek az elbeszélések nem nekem íródtak, azaz szarok ;]

85 Rita Marley - Bob Marley: igen, tavaly karácsonykor kaptam, el is olvastam utána, most láttam meg a pócon. Ki lehet hagyni, szar, mint könyv, persze sokat tudhatunk meg róla.

81 Lawrence Grobel - Al Pacino: tesómtól kaptam, mert azért azt tudja, hogy szeretem Al Pacinot. Hatalmas színész, sajnos igazi erejéről nem tudhatunk semmit, ugyanis ő egy vérbeli színházi színész, aki néha muszájból játszik vásznon is. Ez persze nagyon durva.. hogy lehet ekkora filmen, mikor másodszándékból nyomja? A keresztapa, A kánikulai délután, Serpico, A sebhelyes arcú, az oszkáros Egy asszony illata... A velencei kalmárban is kegyetlen! De hát ott el is várható, hiszen örök szerelmét, Shakespeare-t játszhat vásznon.. Az amerikai filmgyártás kétségtelen egyik legnagyobb alakja. Ezek a dígók: Brando, Bobby D, Ő. Bah. A könyv egyébként furcsa. Én nem tudom, több interjú végülis nem volt? Sokszor ugyanarról kénytelenek beszélni, de ezt minek újra és újra leírni? Én elhiszem pl, hogy az asszony illata kicsit sekélyes, de azért kérdezzük már meg róla a művészt is, uram, hogy miért ez a véleménye annak ellenére, hogy már majdnem meghalt azért az oszkárért, és ez hozta meg neki! Azért jó, mert olyat tudunk meg róla, amit amúgy nem lehet a bulvárból.

82 Juan Carlos Onetti - A hajógyár: a pusztulás, az enyészés regénye. Élőhalottak mindenfelé, őrültek. Olcsó szeszektől és cigarettától bűzlő szájak ritka és semmitmondó beszélgetése a túlvilágról hallatszik át a mienkbe: a halott akkor halott igazán számunkra, mikor közli állapotát a külvilággal is, de ez csak kommunikáció, ezek már réges rég nincsenek köztünk. Jelentéktelenül megy el Larsen. Többet érdemel? Tudjuk, hogy ennél többet kell érdemelnie, de nem érezhetjük ezt, nem érezhetünk egyet vele, hiszen teljesen máshol jár szellemben a mi világunktól.

83 Kundera - Nevetséges szerelmek: ez is nagyon tetszett, de itt nem mindig fedi el, hogy te lúzer vagy, kedves olvasó. Persze lehetséges, hogy végre össze kellene szednem magam és nem siránkozni, hanem aratni, mint Havel, hiszen nem attól függ az egész, ki vagy, hanem a körülményektől, azokat pedig lehet alakítani!

84 Octavio Paz - Sade: az erotikus túlpart: ez egy nagy esszé, tömény filozófia, nem is értettem sokhelyütt. Azért ide kell egy jóadag élet még, na meg irodalom, na meg Párizs is. Ideje lenni megtanulni franciául, aztán dobbantani. Persze előbb a Távol-Kelet :]

Remélem sikerül összeszednem őket időrendben, egy évre csak elég a memóriám, nem?

69 García Márquez - Egy hajótörött története, aki tíz napig hánykolódott egy mentőcsónakban, étlen-szomjan, aztán a haza hősének kiáltották ki, szépségkirálynők illették csókjukkal, reklámkampányokban meggazdagodott, majd a kormány elfordult tőle, és egyszer s mindenkorra elfelejtették...

70 Jorge Amado - Az éjszaja pásztorai: azért nem Dona Flor, de nagyon

71 García Márquez - Szerelem kolera idején: ez nagyon-nagyon, nem tudnék különbséget tenni a 100 év és e között, talán a másik a mágikusságban múlja felül, itt meg egy egyszerűbb téma terén... Már ha ez egyszerű lehet. Úgy értem, ha egyszerű, akkor jelen van-e egyáltalán? Ha nem egyszerű, akkor az-e egyáltalán még? Megint a határokat kutatom.

72 Mario Vargas Llosa - A beszélő: ebbe elég nehezen indultam bele, de van ilyen, hogy másra vagy beállítva, aztán meg ráhangol és kezd érdekelni a téma. Erről egy kísérlet jut eszembe, amit persze bonyolultságánál fogva nem tudok felidézni tökéletesen: ha fotonokat vizsgálnak meg, a vizsgálat miatt, a megfigyelés milyensége miatt a rendszert úgy befolyásolják, hogy nem marad érintetlen a kísérleti rendszer, egy irányba mennek tovább a kis fotonok, a fele-fele helyett. A miértre már nem emlékszem és semmi másra ezen kívül. Itt az antropológus a célpont, de a beszélő felismeri ezt. A civilizáció a megfigyeléssel is akaratlanul befolyásolja a bennszülöttek életét és jövőjét, ami a hagyományőrzés szempontjából épp az ellenkezőjét éri el, mint az eredeti cél. Tehát ha nem érdeklődünk, az a legjobb. Persze akkor hiányt szenved a civilizáció, de ez nem lehet a fontos. Az antropológus akármilyen jószándékű, öncélú és álszent; a társadalmának lenyomata.

73 Borisz Paszternak - Zsivágó doktor: nekem ehhez is nehéz volt idomulni. Más stílus, más olvasás. Eleinte úgy tűnt, össze-vissza ugrál, kicsit még mindig érzem, de hát itt tényleg bennem a hiba, persze nehéz összerakni itt is, hogy ki kivel miért és hol, tipikus orosz, nem bírja ki egy szobában :)

74 José Saramago - Az embermás: A cím fordítása eleve zseniális, igazából ezt nagyon szoktam szeretni, angolul egyszerűen the double-re fordították, ami nem viszi el a fantáziád előtte annyira. Persze kérdéses, hogy a fordítónak meg szabad-e engedni, hogy többet vigyen bele, mint az eredeti. Szerintem nem, vagyis igen. A viszony ehhez a kérdéshez nem lehet más, mint a filmszinkronhoz: vannak zseniálisan jók, de pl. a Keresztapában Brando beszéde brandóul is élményszámba megy, hiba lenne nem eredetiben megnézni. Itt azért más annyiban, hogy eleve nincs lehetőségem az eredetire.

75 Hemingway - The End of Something/Valami véget ér: Hemingwaynél volt, az End of Something kötet bal oldalán angol, jobb oldalán magyar szöveg volt. Nagyon jó dolog, több ilyet kellene beszereznem. Eleve már a címet sem érzem ugyanannak. Nem egyszerűbb az, hogy Valami vége, minthogy véget ér? Az utóbbiban több van, van dinamika, mozgás, beérkezés, valami ment és odaért a végéhez, míg az eredeti címben szó nincs erről, csak a jelenlegi, aktuális állapotot jelöli. A kötetben alkalmam volt több ilyen finomságot is megfigyelni, de minden fordító más logikát követett. Szó szerint nem lehet persze megoldani, de Hemingway minimalista, erről nem szabad elfelejtkezni, holott többször megteszik a nálam ezerszer hozzáértőbb fordítók. Ha ő nem vitt színt bele, akkor egy szürkét sem vihetünk bele, már az is szín. De mondom, épp ezért jó a kettő, mivel a magyar is eléri a célját, és többnyire a hangulatot megtartja tökéletesnek. Talán ez a fontos.

76 Milan Kundera - Elárult testamentumok: azért sem akartam a szokásosokkal kezdeni, levettem egyet és uccuneki. Persze hiba volt, mert ez egy kurva nagy esszé, amiből semmit sem érthetek, főleg a zenéből nem. Majd később utánanézünk, miről írt.

77 Vargas Llosa - Panteleón és a hölgyvendégek: ezt két nap alatt megettem, zseniálisan gördülékeny, rendkívül vicces, szokásos dél-amerikai forróság és erotika. az élethez nem kerülsz közelebb sokkal, de nem is kell, így jó, ahogy van. Teljesen váratlan arc a Beszélő után! Na tőle is szeretnék még ezután! A filmet is megnéztem, hát kicsit szar csaj a kis főszereplő, habár mondjuk kicsit átírták a sztorit, belefért :)

78 Kundera - A tréfa: ez már igen, ez már igen. Lehet úgy is okosan írni, hogy megértse az ember? Ő tud valamit, amit sokan nem. Mintha átlátna mindent, mégsem él vissza vele - számomra ez a megnyerő benne.

79 García Márquez - Szerelemről és más démonokról: szokásos kisregénye, nagyon fasza, de miért ilyen kis rövid?? Márquezben ez az egy, amit nem szeretek.. annyira hatalmas, hogy felhúzom magam, hogy megint ilyen rövidre fogta magát!

80 Camus - A közöny: erre nem lehet mit mondani, az emberünk már nagyon közel van ahhoz, amihez egy rendes depressziós is túl távol.